Ha valakinek kétsége van afelől, hogy mennyire alakítható a viszonyulásunk egy már ismert, de nem minden embert egyformán érintő jelenség megítéléséhez – legyen az egy emberi viselkedés vagy akár egy akaratlagosan befolyásolhatatlan jellemzője az emberek egy körülírt csoportjának – olvassa el Gloria Steinem Ha a férfiak menstruálni tudnának című örökérvényű, vitriolos írását. Bár Steinem feminista aktivista, és az említett írása a férfi-nő relációban értelmezendő, az általa megfogalmazott állítás, miszerint: „Egyszerűen az a helyzet, hogy a hatalomban levő tulajdonságai mindig jó tulajdonságoknak számítanak, avagy legalábbis jobbnak, mint a hatalom nélküliek jellegzetességei, és a logikának mindehhez semmi köze sincs”, az autista emberek társadalmi elfogadottságára, az őket sújtó ítéletek alkotására is nagyon erősen rímelnek.
Bizonyos viselkedések vagy jellemzők attól válnak a társadalom többsége számára elfogadottá vagy kirekesztésre alkalmassá, hogy azt az adott társadalmon belül hányan és kik tudják magukénak. Amikor Magyarországon még alig-alig lehetett mobiltelefont használó emberrel találkozni, addig a tömegközlekedési eszközökön telefonálókat mindenki megbámulta, sokan értetlenkedve, felháborodással vagy egyenesen megvetéssel figyelték az embert, aki nem átall nyilvános helyen, mások számára is hallható módon személyes témákról társalogni telefonon. Ma már fel sem tűnik senkinek ugyanez. Változnak az idők, bár ami igazából változott az csupán a mobiltelefont utcán használó emberek száma. A gyakoriság. A többség már telefonál az utcán, így ez a jelenség kikerült az elítélhető viselkedések köréből.
Az autista gyerekek közül sokan hasonló ítéleteknek vannak kitéve bizonyos viselkedéseik miatt, mint 25-30 évvel ezelőtt azok a merészek, akik a villamoson ülve telefonon beszélték meg ügyes-bajos dolgaikat. Őket is megbámulják, ha a kezükkel szokatlan ismétlődő mozdulatokat tesznek, vagy különös hangokat adnak ki. A szülők megjegyzéseket kapnak, amiket természetesen a gyerekek is hallanak, így ezek a mozdulatok – amik magyarul a „repkedés” elnevezést kapták – szégyellni való, kirekesztésre alkalmas, nem ritkán a bántalmazás veszélyét magában hordozó viselkedésekké válnak. Szeretném már most egyértelművé tenni, nem a viselkedéssel van a gond, hanem a viselkedésre adott reakcióval, ami pusztán azért alakul ki, mert „a hatalomban levő tulajdonságai mindig jó tulajdonságoknak számítanak, avagy legalábbis jobbnak, mint a hatalom nélküliek jellegzetességei, és a logikának mindehhez semmi köze sincs.” Mert a többség számára ismeretlen, és ami ismeretlen az ijesztő, és ami ijesztő, azt igyekszünk távol tartani magunktól vagy terveket dolgozunk ki a megszüntetésére. Holott az energiáinkat akár a megértésre is fordíthatnánk.
Angolul a ’stimming’ kifejezést használják a magyarul „repkedésként” emlegetett, a valóságban azonban nagyon sokféle viselkedést magában foglaló, többféle funkciót betöltő jelenség leírására. Önszabályozó, ön-nyugtató hatása van: lehet valamiféle fizikai aktivitás: például tapsolás, a kézfej rázása; hangadással járó (verbális): például szavak ismétlése; valamilyen látvány keresése (vizuális): például forgó tárgyak hosszan tartó figyelése; valamilyen hang ismétlődő meghallgatása (auditív): például egy dallam visszahallgatása újra és újra; valamilyen tapintáshoz kötődő inger ismétlése (taktilis): például egy darab gyurma morzsolgatása.
Sokaknak ismerősek ezek? Nem csak autista emberek stimulálják magukat a leírtakhoz hasonló módon, hanem nagyon sokan rajtuk kívül is. Dobolunk az asztalon, dudorászunk, billegünk egyik lábunkról a másikra. De mivel ezt sokan csináljuk, fel sem tűnik, sem nekünk magunknak, sem másoknak, ha látnak minket. Megint a gyakoriság, mint a telefonnál. Azok az önstimuláló viselkedések tűnnek fel, amiket ritkán látunk vagy intenzitásukban felülmúlják a megszokottakat.
Nagyon fontos szerepe van ezeknek a viselkedéseknek az autista gyerekek életében: nyugtatóan hatnak, csökkentik a szorongást, segítenek a figyelem fókuszálásában, az önkifejezés eszközéül szolgálhatnak. Ahelyett, hogy arra ösztönöznénk az autista embereket, hogy elnyomják ezeket a viselkedéseket, meg kellene tanulnunk elfogadni, hogy vannak közöttünk, akik akkor tudnak figyelni, akkor érzik magukat biztonságban, akkor tudnak megnyugodni, ha hagyjuk, hogy a saját eszközeiket használják erre.
Ha nem erőltetjük a szemkontaktust, ha kibírjuk, hogy hümmögjön, amikor mi beszélünk, ha engedjük, hogy a lábával dobogjon, a kezét rázza, dülöngéljen, fel-alá járkáljon, azzal nem csak azt érjük el, hogy az általunk közvetített információ valóban elér a címzetthez, hanem azt is üzenjük, hogy ez rendben van, sokfélék vagyunk, én ilyen, te olyan, nem várom tőled, hogy hozzám hasonulj.
Aki követi a Szivárványszemüveg blog írásait, bizonyára találkozott már azzal, amelyik a „De mi is az a nem kívánatos viselkedés?” címet kapta, aki nem, annak ajánlom figyelmébe. Vannak viselkedések, amik ugyan nem jellemzőek mindannyiunkra, de ugyanúgy részei az emberi viselkedésrepertoárnak, és senkinek nem válik kárára, ha egyszerűen csak elfogadja, hogy ilyen is van.
