Könyvajánló

Recept

  1. végy egy kutatót, aki komfortosan érzi magát a határainkon túl íródott szakirodalom olvasásában és nem sajnálja az időt arra, hogy a megszerzett információit továbbadja (Petri Gábor)
  2. egy gyógypedagógust, aki kellően nyitott és ritkán fárad el, rendelkezik az önirónia és önreflexió képességével (Farkas Gyöngyi Karolina, Symbo Alapítvány)
  3. és egy céget, amelyik annak ellenére, hogy közvetlen érdeke nem fűződik hozzá, mégis kész pénzt fektetni egy projektbe, csupán azért, mert társadalmi szempontból értéket talál benne (Inter-Metál  Recycling Kft.)
  4. ha ez mind megvan, akkor már nem hiányzik más, mint egy kiadvány, ami tud olyat mondani, amit még nem hallottunk, olyan módon, amihez nem vagyunk hozzászokva, azoknak, akik képesek meghallani azt is, amit nem esik jól hallani. (Damian Milton és Jill Bradshaw: 10 szabály)

Így vált magyarul is olvashatóvá a „10 szabály arra, hogyan szúrd el a kommunikációt, amikor autista emberekkel vagy értelmi fogyatékosággal élő emberekkel kerülsz kapcsolatba… és arra is adunk tippeket, hogy mit tehetsz a siker érdekében.

Mivel ez egy könyvajánló, megengedhetem magamnak, hogy ne objektív tényeket, hanem szubjektív véleményt fogalmazzak meg, hiszen önmagában az, hogy olvasásra ajánlom a fent említett könyvet, már egy állásfoglalás. Kezdem azzal, hogy bár a receptben kiadványként hivatkoztam rá, valójában ez a rövidnek tűnő olvasmány annyira sok információt tartalmaz, ami alapján véleményem szerint megérdemli, hogy könyvnek nevezzük. Ez tűnhet egy teljesen lényegtelen különbségtételnek, de mégsem az. Itt a látszólagos ellentmondásokra szeretném felhívni a figyelmet. Előfordul, hogy pár mondat olyan gondolatokat indít el az olvasóban, ami messzebbre vihet, mint többszáz oldalnyi szöveg. Senkit se tévesszen meg ezért, hogy a 10 szabály csupán 44 oldal, ahogy az sem, hogy a stílusa alapján gondolhatnánk akár azt is, hogy a téma, amit feldolgoz, leginkább egy könnyű nyári koktélhoz hasonlatos. Ez a könyv ugyanis a megtévesztések könyve.

A két szerző nagy mágus, miközben olvasom, érzem, hogy belül mosolygok (vagy talán kívül is), majd azon kapom magam, hogy szép lassan elkezdek feszengeni. És egyre gyakrabban kúszik be a gondolat: „ez elég gáz…”, aztán: „remélem én nem…”, végül: „ne, ezt én is…”. Mire leteszem a könyvet, félig megsemmisülök (még jó, hogy csak félig). Úgy érzem, hogy az öniróniából az átlagosnál egy csipetnyivel többre volt szükségem ahhoz, hogy a helyére tudjam tenni a fejemben, amit olvastam. Most ezekből a gondolatokból szeretnék néhányat megosztani, hátha fel tudom csigázni annyira a közönséget, hogy a cikk elolvasása utána semmi másra ne vágyjanak jobban, minthogy hozzám hasonlóan elmerüljenek és aztán pár méterrel arrébb felbukkanjanak.

„Mert neked rengeteg tapasztalatod van a kommunikációról, hiszen folyton ezt csinálod! Ha valakinek, hát neked tudnod kell, hogy mi működik a legjobban! Még véletlenül se beszélj a családommal, akik jól ismernek engem. Végül is kik ők? Honnan is tudhatnák?!”

Így indul a könyv az első szabállyal. Jó, tehát rögtön az elején egy balhorog. A szerzők szerencsére nem elégedtek meg azzal, hogy felsorolják a hibázási lehetőségeket.  Sőt, több helyet szántak a pozitív példáknak, ami nem csupán elméleti síkon, hanem a gyakorlat szintjén is irányadó:

„Próbáld meg az én helyembe képzelni magad, és ne a saját tapasztalataidból leszűrt feltevéseidre építs, mivel ezek valószínűleg jelentősen eltérnek az én tapasztalataimtól.”

Micsoda? Ezt hogy csináljam? Hogyan tudok másra építeni, mint arra, amit eddig az életem során tapasztaltam? Senki se mondta, hogy könnyű lesz – hallom a saját belső hangom, és olvasok tovább, hátha közelebb kerülök a megoldáshoz:

„Beszélgess a családom tagjaival és azokkal, akik jól ismernek engem!”

Tehát így, ez tiszta beszéd. Itt egy kicsit megnyugszom, végre valami, amit talán eddig is így csináltam. Én persze szerencsés helyzetben vagyok, mert gyerekekkel dolgozom, az ő szüleiket könnyű megkérdezni, velük tudok beszélgetni, tanácsot kérni, együtt gondolkozni. Ráadásul a körülmények, amik között dolgozom, lehetővé teszik, hogy szoros és folyamatos kapcsolatban legyünk. De tudom, hogy sokan vannak, akik alig vagy egyáltalán nem találkoznak a szülőkkel vagy más családtagokkal, barátokkal, így rengeteg fontos információ elsikkad, ami nélkül a valódi megismerés lehetősége elvész. Arról nem is beszélve, hogy optimális esetben nem egy szakember gondolkodik a megoldandó helyzetekről, hanem egy csapat, aminek egyenrangú tagja az érintett, az ő családja, és a szakemberek. A közös gondolkodás megsokszorozza a helyes döntéshozás esélyét, ezt elengedni nem egy bölcs döntés.

„Derítsd ki, hogy én miről szeretek kommunikálni!

Derítsd ki, hogy én hogyan szeretek kommunikálni!

Derítsd ki, hogy én kivel szeretek kommunikálni! A velem sikeresen kommunikáló emberekben mi a közös, mit csinálnak jól?”

Arra gondolok, hogy hányszor hangzott már el az én rövid pályafutásom alatt is, hogy „nem tudunk alkalmat adni a gyerekeknek arra, hogy elmondják, mit szeretnének, mert annyira szoros a napirend, mindennek megvan a maga ideje” (a példák, amiket hozok, gyerekekről szólnak, nekem ebben van tapasztalatom, de valószínűnek tartom, hogy a felnőtteknek sincs több lehetőségük kifejezni a saját szándékaikat, gondolataikat).

Holott a kommunikációhoz való jog mindenkit egyformán megillet. Ezt a jogot azonban a jelenlegi rendszer nem biztosítja. Az autista gyerekek kommunikációhoz fűződő jogai nap mint nap sérülnek, ebben a változás szinte mérhetetlenül lassú. A mai magyar valósághoz képest elérhetetlennek tűnő távolságra vagyunk attól, hogy arról beszéljünk, hogy miről, hogyan és kivel szeretne egy autista és/vagy értelmi fogyatékos gyerek/felnőtt kommunikálni. Hiszen még azt sem értük el, hogy a kommunikációt alapvető jogként biztosítsuk mindannyiuk számára. Amíg a gyógypedagógiai gyakorlat sokszor elsődleges célként az autista gyerekek számára az együttműködést jelöli ki, addig nem várhatjuk, hogy az autista felnőttek képviselni tudják a saját érdekeiket, kiálljanak magukért, küzdjenek a jogaikért, hiszen ennek az alapját nekünk, felnőtteknek gyerekkorban kell letenni. Lehetőséget adva arra, hogy a gyerekek kezdettől fogva mondhassanak nemet arra, ami nem jó nekik és ezt a felnőttek vegyék komolyan. Legyenek választási lehetőségeik, tanuljanak önmagukról olyan módon, hogy az az önértékelésüket, az önmagukba vetett hitet erősítse, tanulják meg szeretni magukat.

„Vedd figyelembe a környezetet! Rengeteg múlhat azon, ha nekem túl erős a fény, túl zajos vagy túl zsúfolt egy helység. Lehet, hogy emiatt egyáltalán nem tudok se a kommunikációra, se az interakcióra koncentrálni.”

Bár régóta és sokat beszélünk a szenzoros érzékenységekről, a napi munka során a legtöbb esetben mégsem tudjuk szempontként figyelembe venni. Hogy miért? Mert az óvodai, iskolai csoportok, osztályok túlzsúfoltak, a szükségesnél jóval kisebb területen kell osztozniuk a gyerekeknek, nincs hova kilépni, ha az ingerek mennyisége már elviselhetetlenné válik. Sok gyerek a folyosón vagy a raktárban kapja meg az egyéni óráit, mert nincs másra lehetőség. Persze, nem tudunk a gyerekeknek önérvényesítést tanítani, nem tudunk mintát adni arról, hogyan kell kiállni ki a jogaikért, mert mi sem állunk ki a sajátunkért. Nem lázadunk a minőségi munkára alkalmatlan munkakörülményeink ellen, nem lázadunk az autista gyerekekért, felnőttekért, akik sokkal többet veszítenek, mint amit mi most fel tudunk mérni. Addig kéne ordítani, amíg meg nem hallják fönt, bárménnyire is kilátástalannak tűnik ez most, az „Állj ki magadért” parancsát komolyan kell venni, így tudunk csak kiállni másokért, értük.

„Szánj rá időt és energiát, hogy felismerd és megjegyezd, amikor jól működik a kommunikáció (kivel, miről, hol, hogyan és mikor?).”

Gyakran figyeljük meg azokat a helyzeteket, amik nehézséget okoznak, de nagyon ritkán azokat, amik mindkét fél számára elégedettséget, örömöt okoznak. Csak a próba kedvéért fordíthatnánk egyet a gyakorlaton.

„Légy nyitott és rugalmas, készülj fel rá, hogy hibázni fogsz. Fontos, hogy tanulni is tudj a hibáidból.”

Igen, próbálok, tényleg, néha sikerül is, vagy legalábbis azt gondolom, hogy sikerül. A hibákból tanulni nem könnyű, szükséges hozzá a tudatos rugalmasság. A zsigerből érkező válaszok, megoldások helyett tudatosan reagálni folyamatos éberséget igényel. Ahogy a gyerekek szokták mondani: megígérem, hogy jól fogok viselkedni (aztán meglátjuk, hogy mennyire sikerül).

Megkímélem az olvasót attól, hogy a maradék 9 szabály mondatairól hasonló részletességgel elmélkedjek. A könyv tartalma rengeteg gondolkodni valót ad, a szöveg nagyon élvezhető, köszönhető ez Gether Dénes remek fordításának. És Gróf Péter grafikái olyan szervesen illeszkednek a szöveghez, mintha az eredeti könyvből vettük volna át.

A könyv díjmentesen letölthető a symbo.hu és a skatulya.hu oldalról.

Töltsék le, olvassák el. Minél többen olvassuk, annál nagyobb esély van arra, hogy szép lassan azért mégis változzon valami.

https://skatulya.hu/kiadvany/10-szabaly.php?fbclid=IwAR1icsrrc938bjWWCNDBbN3zM82fQ4jqwBIVyaEgtJlSw2AW9BhMD0FHc5Ahttps://symbo.hu/bolt/

A könyvajánló eredetileg az Esőember magazinban jelent meg 2022. júniusában.

Szövegdoboz: A szerzőkről
Dr. Damian Milton autizmuskutató, a University of Kent Tizard Centre és a brit National Autistic Society vezető szakértője, aki maga is 39 évesen kapott autizmus diagnózist. Egy súlyos értelmi sérüléssel élő autista gyermeket nevel. 
Dr. Jill Bradshaw a  University of Kent Tizard Centre docense, beszédterapeuta, kommunikációkutató.