Az én drogom a kapcsolat és a kommunikáció. A folyamatos kapcsolat másokkal. Leginkább a gyerekekkel. Nincs is annál felemelőbb, mint amikor létrejön ez közöttünk. Rám néz, vagy elmosolyodik, válaszol, vagy csak mellém ül. Kapcsolatba kerülünk. Szeretek kapcsolatban lenni. Nem így születtem, gyerekként tanultam meg. Mint később kiderült azért, mert egy számomra rendkívül fontos személy figyelméért küzdöttem. Hogy figyeljen rám, hogy figyeljek rá úgy, ahogy neki jó, hogy reagálni tudjunk egymásra oly módon, ahogyan az mindkettőnknek jó. Azért, hogy kapcsolatba kerüljünk és kapcsolatban legyünk. Csak egy éve derült ki, hogy autizmusa miatt neki ez nem volt könnyű. Máshogy csinálta, mint bárki más körülöttem. Máshogy, ahogy azt általában megtapasztaltam és megtanultam önkéntelenül. A kapcsolódást, a kapcsolatban levést. Gyerekként, nem éreztem, hogy ez fárasztó vagy nehéz lett volna. Természetes volt, hogy hozzá más út vezet.

Theo Peters mondta egyszer, hogy az alkalmazkodjon, aki tud. Egyszerű, igaz és egyértelmű mondat. Könnyű egyetérteni és azonosulni vele, már-már coelhoi (minden sértés nélkül). De a valóságban is így van? Tényleg alkalmazkodunk? Vagy inkább úgy teszünk, mintha, miközben próbálunk mindent megváltoztatni magunk körül és a magunk szája-íze szerint alakítani a környezetet és az embereket? Vajon én (gyógy)pedagógusként nem pont az ellenkezőjét teszem? Azaz arra tanítom a rám bízott gyerekeket, hogyan alkalmazkodjanak. Hozzám, a kortársakhoz, a társadalomhoz, gyakorlatilag mindenhez és mindenkihez. Megtanítom nekik, hogyan boldoguljanak az elvárások rengetegében és hogyan rejtsék el különlegességüket, amit mások gyakran különcségként értelmeznek.

Gyerekként nagyon egyértelmű volt a helyzet. Nem tudtam nagy szavakat és elméleteket. Egész egyszerűen csak szerettem volna a kapcsolatot a hőn áhított személlyel és alkalmazkodtam. A helyzethez, hozzá, az igényeihez. Nem mondom, hogy nem okozott olykor bizonytalanságot, főleg a kamasz éveim során. Segített és nyugalommal töltött el a felismerés harminc évvel később, mikor megértettem a másfajta működés és a másfajta kapcsolódás okát. Ma már a fejemmel is tudom és értem azt, amit akkor csak ösztönösen csináltam.

Akkor éreztem először a mámort, amikor életem első tanítványával, egy 2,5 éves kislánnyal kezdtem el dolgozni. Nem beszélt, de ez mit sem számított ahhoz, hogy kapcsolatba lépjünk. Ugrált a nagylabdán, nevetett, kacagott, rám nézett, sőt, hangokat, hangpárokat is mondott. Folyton rám nézett, kérőn a szemével: csináljuk ezt még! Annyira belelkesített, hogy nagy kacagásokkal bolondoztam vele folyton. És ő mindeközben tanult. Tanulta és gyakorolta a kapcsolódást a kommunikációt. Jól érezte magát. Tudom, mert nagyokat kacagott ő is.

Csak később jöttem rá, hogy ez nekem szükséglet. Muszáj, hogy összekapcsolódjak a gyerekekkel. Soha, senkire nem tudtam úgy figyelni, mint a gyerekekre, mikor velem vannak. Ilyenkor megszűnik minden. Ilyenkor nem érdekelnek a számlák, az elvégzendő feladatok, a szorongató határidők. Csak ők vannak és én. Egy ideig dolgoztam irodában. Augusztustól decemberig bírtam. Januártól az iroda mellett elindítottuk a Symbót. Hiányoztak. Öt hónapot bírtam nélkülük. Volt sóvárgás majd elvonási tünetek is. (Most is hiányoznak, bár az online kapcsolat kicsit enyhít ezen a bajomon.)

Most már tudom, hogy nem véletlen foglalkozom olyan gyerekekkel, akikkel nem a megszokott módon lehet kapcsolódni. Akiknek az érdeklődését nem a megszokott módon lehet felkelteni. Én ezt tanultam meg gyerekként. Nem lennék ma az, aki, és nem foglalkoznék azzal, amivel, ha nincs mellettem egy (bár igazából kettő) fontos ember, aki ezt megtanítsa nekem. Hogy kapcsolódni nem csak egyféleképpen lehet. Hogy ha sikerül úgy kommunikálni, hogy megértsük egymást, az mindenkinek rettenetesen jó érzés.

Az én példám bizonyítja azt, hogy gyerekként igenis a fenti igazság szerint élünk, és alkalmazkodunk, ha tudunk. Csak felnőttként felejtjük ezt el és igyekszünk mindenkit magunkhoz hasonlóvá tenni, vagy megkérni rá, legyen szíves alkalmazkodni hozzánk. Mert bár mi tudnánk, de lássuk be, jóval könnyebb és egyszerűbb, ha ezt más teszi meg helyettünk.