Segítenek, hogy a legjobbat hozd ki magadból?

Vagy esetleg félelmet, szorongást, bénultságot keltenek, hogy mi lesz, ha nem sikerül, ha csalódást okozol, hogy túl nagynak tűnik az akadály?

A másság, az autizmus témája nagyon fontos nekem, szeretek írni, megosztani amiket tanultam, tapasztaltam. Bizsergetően jó érzés, mikor összeáll, megszületik valami. Viszonylag régóta próbálok értelmes gondolatokat kipréselni magamból és írni legalább egy cikket. De mivel gyakorlatilag megkértek rá, így elvárás lett belőle, ettől viszont úgy tűnik, nem megy. A bizsergető jó érzés az elvárás előkerülésével émelygésbe, lefagyottságba csap át.

Jön egy gondolat, megtetszik, leírnám, de ezzel pont el is tűnik, sőt viszolyogni kezdek tőle. És csinálnék bármi egyebet, csak a gép előtt ülnöm ne kelljen, csak az amúgy olyan kedvelt témára gondolnom ne kelljen.

Ugyanígy van ez, ha alkotok. A szédítő ihletroham, amiből az alkotásaim születnek, lefagy, nem jön, semmi nem tetszik, ha megrendelést kell teljesítenem.

Nem mondom, hogy ez kellemes, de alapvetően kezelhető, élhető.

De milyen lehet, ha valaki egy teljesen hétköznapi tevékenységet, fogmosást, öltözést, lefekvést is elvárásként él meg, ha ezekre gondolva bekapcsol a stop gomb?

Milyen lehet azt érezni, hogy nem vagy szabad, mások által meghatározott elvárások börtönében élsz a nap minden egyes pillanatában, semmi sem a te döntésed?

Ráadásul a környezeted meghazudtolással, haraggal, szigorral, büntetéssel reagál, ha szabadulni próbálnál, ha szeretnéd megszerezni végre az irányítást az életed felett?