Építsünk hidakat

Home » Építsünk hidakat

7 éve ismertük meg egymást. Ő akkor ovis volt, kusza fürtökkel, mivel a szenzoros érzékenysége miatt édesanyja csak alvás közben tudta levágni a haját, én pedig lelkes gyógypedagógus-hallgató – nem kevésbé rendszertelen frizurával.

Szakmailag és önismereti szempontból is sokat köszönhetek ennek az ismeretségnek, elhoztam a számomra legnagyobb tanulságokat:

  • Ha valakihez a tipikustól való eltérés felől közelítek, csak az árnyékát találom meg.

Mielőtt találkoztunk, tudtam a diagnózisait, nehézségeit, elképzeltem egy gyereket, akivel sosem találkoztam. Le kellett bontanom a prekoncepcióim ahhoz, hogy ahhoz a gyerekhez kapcsolódhassak, akit rám bíztak és megismerhessem az ő nézőpontjait.

  • Megéri új utakat keresni!

Fontos kitűzni saját célokat, amik sorvezetők lehetnek, de ezekhez nem csak egy út vezethet. Nálunk mindennek a játék és a humor lett az alapja. Nála a direkt utasítások, „feladatszagú” kérések elvégzéséhez kerülőúton, játékba csomagolva lehet jutni. Ha azt kérném tőle, hogy töltsön egy pohár vizet, vagy ő vegye maga elé a kakaóscsigát a tányérra, nem tenné meg. Amikor viszont éttermeset játszunk, ahol az ügyetlen pincér mindig összecseréli a rendeléseket, „a hecc kedvéért” bonyolultabb folyamatokat is végrehajt, észrevétlenül tanul és gyakorol.

  • Mindenkinek időt kell hagyni.

Kihívás megtalálni a kulcsot a folyton változó zárakhoz, érthető, ha nem mindig megy elsőre. Közhelyszámba menő gondolat, hogy minden gyerek más. Emellett minden gyógypedagógus és minden szülő is más. Van, hogy idő megtalálni a megfelelő illeszkedést. Nem minden nehézség oldható meg rövidtávon, a kis lépések is értékesek.

  • Nem gyengeség beismerni a saját nehézségeim.

Számos dologban nem vagyok olyan ügyes, mint ő. Ezt egy ideig kendőzni próbáltam, amiatt aggódva, hogy ettől csökken a tekintélyem, hiszen én vagyok a felnőtt, mindent tudnom kéne. A valóságban ezt csak én vártam el magamtól. Akkor alakult ki tényleges partneri viszony köztünk, amikor mertem én is segítséget kérni tőle. Már tudja, hogy nem lehet tőlem elvárni, hogy valahova odataláljak a térképen vagy egy számítógépes játékban, mert biztosan eltévedek és kétségbe esem. Ugyanígy ér segítséget kérni a szülőtől és a többi szakembertől is, a közös gondolkodás új utakat világíthat meg.

  • Nem kell félni gyereknek lenni.

El kellett engednem azt a képet, ami egy szakember-gyerek kooperáció kapcsán élt bennem. Hiszen miért ne mászhatnánk a bútorokon, hogyha láva a padló? Miért ne versenyezhetnénk azon, hány kockát tudunk a fejünkön egyensúlyozni csukott szemmel, pókjárásban?

Ahogy Jim Sinclair mondta:

„Kérdőjelezzék meg a feltevéseiket. Határozzák meg a saját feltételeiket. Dolgozzanak velem együtt azon, hogy hidat tudjunk építeni egymás között.”

Sokat tanultam és még több kérdés lett bennem. A legtöbb, amit tehetek, hogy megpróbálok hidat építeni.