Pedagógusként elcsépeltnek hangzik a mondat: „ismerd meg a gyereket!” Biztos vagyok benne, hogy sokan hallották már ezt. Azért is gondolom, mert én is gyakran mondom különböző helyzetekben. Komolyan gondolom. Autizmus esetén mégis inkább konkrét ötletekre, konkrét tanácsokra, megoldási praktikákra várnak sokan. Ez nem könnyű feladat. Az idő előrehaladtával egyre kevesebb konkrét javaslatot teszek a szülőknek vagy a pedagógusoknak. Kezdetben rengeteg korábban olvasott, vagy magam által megtapasztalt ötlettel árasztottam el a kérdezőt. Valamelyik biztosan működni fog. Működnie kell, hisz oly sokan leírták már korábban. De mi van, ha mégsem? Ha nem működik? Ki a hibás? Én, hogy rossz tanácsot adtam? A másik, hogy nem a tankönyv szerint csinálta? A gyerek, aki nem „reagált megfelelően”? De hát sok esetben nem is ismerem azt a gyereket. Mi az, hogy nem ismerem? Van, hogy nem is láttam soha. Súlyos teher ez, ami megkérdőjelezte bennem egész korábbi munkám és működésem. Nincsenek válaszok, nincsenek megoldások. Gyerek van, akit ha igazán megismerek, megismerem a szükségleteit, a vágyait, örömét és bánatát, megtalálhatom az utat hozzá.

Munkám során nap mint nap foglalkozom a mentalizációval, a másik ember érzéseivel, a kapcsolódással. Hiszen ezt tanítom a gyerekeknek. De vajon én képes vagyok rá? Vajon mások képesek rá? Képes vagyok felmérni, hogy mi zajlik abban a gyermekben? Sokszor azt gondolom, persze, hogyne tudnám? Pedig az igazság ezzel szemben az, hogy nagyon sokszor csak tippelek és bár mindenemmel azon vagyok, sikerüljön, nem jóra gondolok.

És mi történik, ha nem találom az utat? Ha nem találom meg a megoldást? Ilyen is van és nem könnyű helyzet, mégis kitartónak kell lenni és kutatni, keresni tovább.

Egyre több cikk és írás jelenik meg a gyerekekről, a mai gyerekekről, a viselkedésükről (ami ha most nem problémás, később biztosan az lesz). De vajon hányszor kérdezzük meg magunktól, hogy az a viselkedés mit jelent? ? Hányszor van előzetes feltételezésünk arról, miért viselkedik úgy az a gyerek, ahogy? Hányszor van rossz előfeltételezésünk arról, hogy miért viselkedik úgy, ahogy? A viselkedést látjuk, a mögötte húzódó, számtalan okot azonban nem. Vagy látjuk, csak épp rosszul. Pedig pont az az ok lesz a kulcs ahhoz, hogy megoldást találjunk. Nem csak ahhoz, hogy ne forduljon elő többet az a viselkedés, hanem ahhoz is, hogy boldogabbak és kiegyensúlyozottabbak legyenek maguk a gyerekek.

A megoldás nem mindig egyszerű és egyértelmű. Sokan sokféle módszert, módszertant, eszközt leírtak már, ami bevált és működött. A különböző terápiák és módszerek mind hasonlítanak, de kicsit máshova helyezik a hangsúlyokat. Valakinél ez, míg másnál az működik. Valakinek meg a kettő keveréke. Sokat segít az ötletelésben, ha van egy eszköztárunk, amihez nyúlni lehet. Mások tapasztalatai, a megoldási ötletek kiinduló pontként szolgálhatnak nekünk. Könnyebben jön az ötlet, ha van hova nyúlni. De biztos megoldást egyik sem nyújt. Azt mindenkinek magának kell kitapasztalnia. Ha igazán ismerjük a gyereket, könnyebben fel tudjuk mérni, mi az, ami segíthet és mi az, amivel jobb, ha nem próbálkozunk.

Ha egy olyan gyakran elemzett viselkedést veszek nagyító alá, mint például az ellenállás, száz és száz magyarázat, így megoldás lehet arra vonatkozóan, hogy miért történik és mi segítene a legjobban. Nem mindegy, hogy a dackorszakról, kamaszkorról, egy szülő elvesztéséről (válás, halál), a határnélküliségről, ADHD-ról, autizmusról vagy szorongásról van szó. Az ellenállás, mint tünet, számtalan oki tényezővel bírhat, amiből alig párat említettem. Ennél fogva a megoldás is számtalan lehet a fentiektől, illetve a gyermektől (korától, személyiségétől, társadalmi státuszától stb.) függően.

De mégiscsak visszajutok oda, ahonnan elindultam. Mert lehet, hogy valakinek egy kedves szó vagy bátorítás segít majd ezen a helyzeten túljutni. Sok helyzetben már az is nyerő lehet, ha értő figyelemmel meghallgatjuk a másikat és ránk bízhatja magát és a problémáját. Sok gyereket ismerek, akinek az segít, ha időt hagynak. Ha sürgetés nélkül a saját tempójában haladva teheti azt, amit. A választás lehetőségét se hagyhatom ki. Sok helyzetben segített már ki az, hogy ahelyett, hogy kötöttem volna az ebet a karóhoz, lehetőséget nyújtottam a biztonságos keretek között lévő választásra. Ne feledjük, ezáltal a gyerekhez kerül a kontroll, ami jelentős biztonságot nyújthat. Sőt, még tovább megyek. Olyan is gyakran előfordul, hogy megkérdezem, mit is szeretne igazából. Amire jön a válasz és máris könnyebb megoldást találnunk a problémára. Közösen. Előfordul, hogy valami érdekes (vagy számunkra kevésbé érdekes) tárggyal, gondolattal, ötlettel, viccel elüthetjük a dolog élét/elterelhetjük a gyerek figyelmét, és hopp, máris kizökkent abból a rossz hangulatú állapotból, amiben volt. Számtalan megoldási lehetőség lehet, úgy, ahogy mi is számtalan félék vagyunk. A kompromisszum fontos. A felnőttek részéről is. Sőt, talán még fontosabb is. Nem történik baj, ha engedünk a 48-ból. De egy fontos! Mindennek van oka, csak meg kell ismerni, mi is az valójában. Így aztán elfogadó nyitottsággal és türelemmel mindenki csak nyerhet.