Amikor szakemberkent jelenünk meg egy helyzetben, könnyen beleeshetünk abba a hibába, hogy a tekintélyünk kialakítása és fenntartása céljából a szülőket másodlagos szerepbe helyezzük. Azt közvetítjük, hogy pontosan tudjuk, mi a jó a gyereknek és a családnak. Ezzel egyfelől a szülőt szeretnénk meggyőzni arról, hogy bízhat bennünk, másfelől önmagunk számára keressük a bizonyítékot a saját tévedhetetlenségünkre. Sokan úgy érzik, hogy nem engedhetik meg maguknak, hogy egy gyerek viselkedésével kapcsolatban feltett kérdésre azt válaszolják a szülőnek: „nem tudom, te mit gondolsz?” Vagy esetleg ők maguk tegyenek fel kérdéseket a szülőnek. Ha figyelembe próbáljuk venni a család különböző tagjainak eltérő szempontjait, akkor már tettünk egy lépést a gyerek életminőségének hosszú távú javulása érdekében.
A gyerekek nem az egyéni fejlesztés helyszínén, a fejlesztést végző szakemberrel élik az életüket: mi átmeneti személyek vagyunk, hatásunk a gyerekek életére akkor lesz jótékony, ha ki tudjuk vinni az általunk fontosnak tartott tanítási tartalmat a tanítás szűk keretei közül a valóságba. Ez a szülők aktív együttműködése nélkül nem sikerülhet. A szülők akkor fognak velünk együttműködni, ha az ő szempontjukból hasznos, értelmes, az életet megkönnyítő tartalmakat tanítunk a gyerekeiknek. Tudniuk kell, hogy mit szeretnénk tanítani. De az informálás önmagában kevés. Ha a célkitűzések nem konszenzuson alapulnak, akkor a szülők – joggal – úgy fogják érezni, hogy miénk az irányítás, ez pedig nem segíti a partneri viszony kialakítását. A saját szakmai kompetenciánk megélése vagy bizonyítása nem válhat a szülői kompetencia károsításának eszközévé. Épp ellenkezőleg. Elsődleges feladatunk a szülőket felvértezni azzal a hittel, hogy ők a gyermekük legfőbb támogatói és bárki bármit mond, ők tudják a legjobban, mi a jó a saját gyereküknek. Ehhez biztosíthatjuk számukra azt a speciális tudásforrást, ami nekünk a szakemberségünk okán a birtokunkban van. A mi általános tudásunkat pedig ki kell egészítenünk azzal a sok speciális információval, amit csak a szülőktől kaphatunk meg. A kölcsönösség így jelenik meg és teremt lehetőséget egy valóban hatékony, a család érdekét szolgáló közös munka kialakítására.
Ez az időszak hasznos lecke számunkra. Soha nem éltük át ennyire meghatározóan az együttműködés szükségességét. Amikor otthon ragadtunk, minden átértékelődött, ezzel a szerepünk is a családok életében. Hirtelen kiderült, hogy szakemberként nem vagyunk pótolhatatlanok, az élet nem áll meg attól, hogy az óráink elmaradnak. Aki azt gondolja, hogy most értik meg a szülők, hogy milyen fontosak vagyunk, tévúton jár. Most értjük meg mi, hogy a szülők nélkül semmi haszna az erőfeszítéseinknek. Ha eléggé figyelünk, azt is megtanulhatjuk, hogy nem az a segítség, ha válogatás nélkül öntjük rájuk a szerintünk kiváló ötleteket, miközben nem tesszük fel azt az alapvető kérdést, hogy „mi jelentene segítséget neked?” Amikor újra visszatér az élet a régi rendjéhez, fontos, hogy majd emlékeztessük magunkat újra és újra a családok életében betöltött valódi (nem képzelt) szerepünkre, a közös gondolkodás és egyenrangú viszony kialakításának felelősségére.
