Muslicák vagyunk és a rosszul megválasztott elvárások, illetve azok, amiket még saját magunk számára se fogalmazunk meg, a pókok. Hálót szőnek, amibe aztán észrevétlenül belegabalyodunk. Először ugyan küzdünk a szabadulásért, de végül megadjuk magunkat és áldozatául esünk a láthatatlan ellenségnek. Tudatosítanunk kell magunkban, hogy mit várunk önmagunktól, a gyerekektől, a szülőktől. Ez a legfőbb eszköz a kezünkben, amivel elkerülhetjük a fenyegető csapdát.
A 10 ujjam biztos nem lenne elég, ha megpróbálnám megszámolni, hányféle elvárásnak igyekszem megfelelni egy közönséges hétköznapon. Hogy mit értek elvárás alatt? Lássuk csak. Ma reggel ébredés után, mint minden reggel, első utam a konyhába vezetett, kávét főztem. Szeretem a kávét, ezért ez nem esett nehezemre. Ezután következett a szokásos mosakodás, öltözés. Már kevesebb lelkesedéssel, de végrehajtottam, megfeleltem az önmagammal szemben megfogalmazott elvárásnak: „ne töltsd az egész napot pizsamában”. Aztán nekiálltam ebédet főzni: „gondoskodj a családodról”, felporszívóztam: „tartsd rendben a lakást”, elmentem futni: „vigyázz az egészségedre”. Szerencsére elég öreg vagyok már ahhoz, hogy ez a sok kívülről érkező elvárás a hosszú évek alatt annyira otthonossá vált, hogy már-már úgy tűnik, belülről jönnek. Vagy annyira automatizálódtak, hogy csak nagyon ritka pillanatokban tudatosul bennem, hogy ezek elvárások. A saját elvárásaimmal általában elboldogulok, amennyiben magamra vonatkoznak. De mi a helyzet azokkal az elvárásaimmal, amikkel a körülöttem élőket bombázom? Vannak olyanok, amiket hangosan kimondok: „ülve egyél”, „a szalvétába töröld a szád”, „halkítsd le a zenét”, „ne ugrálj a kanapén”, „írd meg a házit”, „nézz rám, ha beszélek hozzád”. Vannak olyanok, amiket nem mondok ki, de gondolok rá: „igazán megköszönhetné”, „már megint csak magának hozott poharat”, „persze, hogy benne hagyta a zsepit a kimosott nadrág zsebében”. És vannak olyanok, amikről nem is tudok. Ezek a legveszélyesebbek, részei a hétköznapoknak, csak a hatásukat érzékelem, észrevétlenül csapdába ejtenek. Mint a pókháló a muslicát. De könnyű nekem, mert az elvárások rengetegében az igazi gondot csak ezek okozzák. A napomat kísérő folyamatos külső és belső elvárásokkal többé-kevésbé megbirkózom, és mivel, mint említettem, elég öreg is vagyok már, megtanultam felismerni azokat az elvárásokat, amiket elengedhetek. Ebben segít nekem a neurotipikus gondolkodásom, de tudom, hogy vannak, akiknek önmagában ez a felismerés nem segít eleget.
A gyerekek különböző életkorokban különbözőképpen viszonyulnak az elvárásainkhoz. A dackorszak nehézségeit és a kamaszkor gyönyörűségét nem kell különösebben bemutatni senkinek, tudjuk, ismerjük, túl leszünk rajta és minden újra sokkal könnyebb lesz. De tudom, hogy néhányunknak az élet lehet egy majdnem végeérhetetlen dackorszak, kitarthat egészen felnőttkorig, addig, amíg sikerül elérni az önállóság egy olyan fokát, amivel már az ember többé-kevésbé elégedett lehet és ez hozhat némi megnyugvást. Kevesebbnek tűnik a külső elvárás, aminek mindenáron meg kell felelni, és többnek tűnik azon helyzetek száma, amiben magunk irányíthatjuk a döntéseinket.
Az elvárásokban az a nehéz, hogy meg akarunk felelni nekik, de soha nem tudhatjuk biztosan, hogy ez sikerül-e. Elkezdünk aggódni miatta, az aggódásból szorongás lesz, a szorongás pedig olyan viselkedések felé hajthat minket, amit később megbánunk. Persze, mint minden másban, ebben is hatalmas egyéni különbségek vannak. Felnőttként tagadhatatlan a felelősségünk abban, hogy tudatosan mérlegeljük: milyen elvárásokat támasztunk a gyerekek felé. Bizonyos esetekben életbevágó lehet, hogy megválogassuk, priorizáljuk a mindennapi elvárásainkat. Rövid és hosszú távú hatása is van annak, ha ezt nem tesszük meg. Rövid távon a túl sok elvárás rengeteg, amúgy elkerülhető konfliktus forrása, hosszú távon megtörténhet, hogy a korábban külső elvárásként megfogalmazott igények észrevétlenül belső elvárássá válnak, olyanokká, amiknek a gyerekünk (vagy tanítványunk) nem tud megfelelni, elbizonytalanítja, és olyan károkat okoz az önbecsülésében, amit már nem tudunk helyrehozni. A sok és kevés persze relatív fogalmak, és épp ez az, ami miatt olyan nehéz megtalálni a törékeny egyensúlyt. Ami az egyik gyereknek pont jó, az a másiknak túl sok, sőt, ami egyik nap elviselhető, az a másik napon maga alá gyűr.
Velem is megtörténhet, hogy holnap reggel, mikor felébredek, az első legyőzhetetlen akadály az az elvárás lesz, hogy kikeljek az ágyból. És onnantól fogva minden, még az is, amit nagyon szeretnék – megfőzni magamnak a kávét és tejszínhabot nyomni a tetejére – egy küzdelem lesz, amit önmagammal kell vívnom azért, hogy megtegyem, amit szeretnék, vagy amit mások szeretnének tőlem. És akkor engem, a muslicát nem csak azok a pókhálók fognak fenyegetni, amik a fel nem ismert elvárások fonalából szövődnek, hanem minden létező pókháló az én utamat fogja keresztezni és esélyem sem lesz kikerülni azokat.
