Azahriah (Baukó Attila) énekes szerint a Fidesz-szavazók „értelmileg és mentálisan is visszamaradott véglények”. Az Instagram-bejegyzés bejárta az internetet és a nyomtatott sajtót, milliós olvasótábort ért el az újraközlés. Keveseknek tűnt fel, hogy Azahriah nemcsak a Fidesz-szavazókról írt, hanem fogyatékossággal élő emberekről is: értelmi fogyatékossággal élő, eltérő idegrendszeri működésű, neurodivergens emberekről, akiket „visszamaradott”-nak nevezett. Állítása azt sugallhatja, hogy aki szerinte hibás döntést hoz, az értelmileg és mentálisan visszamaradott, vagy hogy aki visszamaradott, az biztosan hibás döntést hoz. Nyitva hagyja, hogy az értelmi fogyatékossággal élő, esetleg autista – vagy másképp eltérő idegrendszerű- emberek a véglények egy alcsoportja, vagy csupán szoros kapcsolatot (rokon értelmű kifejezésként) feltételez közöttük.
Azahriah bocsánatot kért kijelentéséért. A bocsánatkérés üdvös, annak tartalma kevésnek tűnik: a véglényezésért elnézést kért ugyan, de azért nem, hogy a fogyatékossággal élő embereket megbélyegzésre használta.
Ezért is árulkodó, és túlmegy Azahriah állításán, hogy a magyar sajtó milyen magától értetődő egyszerűséggel közölte újra az értelmi fogyatékossággal élő, autista vagy eltérő fejlődésmenetű magyar állampolgárok tízezreit sértő szavakat. Több portált átnézve sem találtam olyan újságírót, aki az újraközlésben utalt volna arra, hogy a kijelentés (véglény) súlyosan dehumanizál, és megfosztja emberi mivoltától az érintetteket. Felmerül a kérdés: vajon más, hasonlóan stigmatizált, történelmileg hasonlóan támadott, és szitokszóként használt társadalmi csoportokról szóló szlogen ugyanilyen szép karriert futott volna-e be a klikkversenyben? Ha a politikai ellenfelet zsidózva vagy cigányozva bélyegzi meg valaki, akkor vélhetőleg másképp jár el a sajtó. Elítéli, felismeri, hogy az ilyen vélemény az évszázados antiszemitizmus és cigánygyűlölet motívumait ismétli. A fenti esetben azonban nem érte el a szerkesztők és újságírók ingerküszöbét az állítás durvasága.
A kettős mérce szembeötlő. A magyar sajtóban nem új a fogyatékossággal élő emberek hátrányos megjelentetése. Egy nemrég végzett kutatásunkban azt találtuk, hogy a hazai online hírmédiában a fogyatékosságot folyamatosan személyes, testi vagy szellemi hibaként, orvosi problémaként, tragédiaként, az emberi lét kivételes és rossz formájaként bemutató cikkek jelennek meg. Előfordul a „szuperkripli”-ként (angolul „supercrip”) bemutatott hősi fogyatékos-szerep is, például angolszász sajtóból fordított hírekben. Ellenben pozitív, életigenlő, árnyalt, a fogyatékossággal élő embert mindennapi, egyenlő és kreatív, a világ dolgai iránt érdeklődő és tevékeny szerepben bemutató hír alig akad. Nem azért, mert ilyen emberek nincsenek. Az értelmi fogyatékossággal élőket pedig még a többi fogyatékossági csoportnál (pl. látássérültek, mozgáskorlátozottak) is ritkábban, szinte sosem mutatja be hazai hírmédia. Ha mégis teszi, akkor szinte mindig áldozatként jelennek meg, hangjuk pedig hiányzik: helyettük rendszerint szakemberek vagy szüleik nyilatkoznak. Nem azért, mert nem mondanák el, hogy mit gondolnak, hanem mert meg sem kérdezik őket, még saját ügyeikről sem.
Azahriah indulatos mondása így egy olyan médiaközegbe érkezett be, ami általában is közönnyel, sajnálattal, viszolygással, esetleg agyonhasznált áldozatszerepek közvetítésével képes megközelíteni az értelmi fogyatékosságot és az eltérő idegrendszeri működést.
Ez nem kellene, hogy így legyen, hiszen értelmi fogyatékossággal élő és autista emberek is lehetnének olyan szerepben a médiában, mint bármelyikünk: mindennapi szomszédaink, akik felkelnek és lefekszenek, játszanak és dolgoznak, álmodnak és vitatkoznak, és néha érdekes dolgokat mondanak vagy tesznek. Nem az az egyetlen tapasztalatuk, hogy eltérnek az átlagtól, és nem is mindig ez a legfontosabb tapasztalatuk.
A médiamunkás is ember persze, akinek attitűdjei dolgoznak, amikor cikket ír. És az értelmi fogyatékossággal élő vagy autista emberekkel szembeni társadalmi attitűdök bizony rettenetesek Magyarországon. Egy másik kutatásunkban azt találtuk, hogy a fogyatékossággal élők közül e két csoportot (autisták és értelmi fogyatékossággal élők) sújtja a legtöbb előítélet. A magyar társadalom jelentős része ugyanis sem szavazni, sem házasodni, sem gyereket vállalni, de még integrált oktatásban részt venni sem engedné őket. Azaz olyan dolgokat vonna meg tőlük, amelyek mindannyiunk életében és képzeletében fontosak, és amely jogokat a törvények általában biztosítanak. Ha már jogokról beszélünk: ironikus, hogy Azahriah Fidesz-szavazókra vonatkozó megjegyzése pont azokat az értelmi fogyatékossággal élő embereket említi, akik közül Magyarországon közel ötvenezren nem is szavazhatnak, mert a magyar jog lehetővé teszi a választójog megvonását. És nem azért, mert ez tényleg szükséges volna. Az értelmi fogyatékossággal élők vagy autisták választójogának megvonása melletti érvek ugyanis nehezen védhetők és elavultak. Nem véletlen, hogy több országban – Nyugaton és Keleten egyaránt – egyre ritkábban korlátozzák fogyatékosságra hivatkozva a választójogot.
Létezik a fogyatékosságkutatásban egy hasznos kifejezés: az angolból származó „ableizmus” (magyarul néha épségizmusnak, máskor épségterrornak fordítják), ami arra utal, amikor a képességek meglétét idealizáljuk, azok hiányát pedig büntetjük. Az például, hogy valakit megvetünk politikai nézete miatt, és ezt az értelmi fogyatékos emberekre kitalált sértő szavakkal fejezzük ki, lehet annak a jele, hogy a megbélyegző szerint az értelmi sérülés egy alantas létforma. Nehéz eldönteni, hogy kiben milyen előítéletek munkálnak. Az azonban, hogy a sajtó ezeket a sértő – cigányozással, zsidózással felérő – szavakat kommentár nélkül újraközli, egészen biztosan épségterror: az ellenzéki sajtóban a Fideszt, a kormánypárti sajtóban az Azahriaht elítélő cikkekben az ableizmus így stilisztikai kellék lett a mindennapi politikai csatában. Eközben értelmi fogyatékossággal élő vagy autista emberként és családtagjaként könnyen sérülhetünk a hírözönben, véglényként olvasunk magunkról vagy szeretteinkről.
Nem tudhatjuk, hogy mi járt Azahriah fejében, amikor bejegyzését megírta. Egy dolog azonban kiderült: az ellenzéki és a kormánypárti sajtónak is erősen épségista az emberképe. A fogyatékossággal élő embereket sértő, lekicsinylő, emberi mivoltukat elvitató mondások hallgatólagos elfogadása és terjesztése nehezen értelmezhető másként. Emlékezhetünk még Márki-Zay Péter 2022-es „fogyatékos fideszes propagandisták”-ról szóló kijelentésére is, és az értelmi fogyatékossággal élőket és családjaikat képviselő szervezetektől kapott válaszra – nem tanult belőle a sajtó? A politikai polarizálódás és eldurvuló viták közben jó lenne nem elfelejteni, hogy kormányok és ellenzék változhat, az értelmi fogyatékossággal élő és autista emberek azonban maradnak, és biztosan nem akarnak kellékké-statisztává válni egy olyan harcban, ahol rájuk hivatkozva sértegetnek és harcolnak egymás ellen a politikai oldalak. Az emberi méltóságot semmibe vevő közlemények és ezek kritikátlan terjesztése nem indokolható semmivel, és biztosan nem vezet el oda, ahová sokan igyekszünk: egy olyan demokratikus rendszerbe, ahol felismerjük egymásban az embert, akkor is ha a másik nem arra szavaz, amire mi, és akkor is, ha a másik másképpen okos vagy valamilyen, például értelmi fogyatékossággal él.
A cikk a hvg.hu-n megjelent írás változtatás nélküli újraközlése.
