„Tehát ma reggel egy lovassági tiszt vörösesbarna csizmáját nézegettem; a tiszt a kaszárnya kapuján lépett ki. Amint tekintetemmel kísértem a csizmát, egy papírdarabot pillantottam meg: egy pocsolya mellett, a földön hevert. Azt hittem, a katonatiszt a sárba fogja tiporni csizmájának sarkával, de nem így történt: egyetlen mozdulattal átlépett a cédulán is, a pocsolyán is. Odaléptem: vonalas papír volt, nyilván egy irkából tépték ki. Az eső átitatta és megsodorta, tele volt hólyagokkal és felfúvódásokkal, akár egy kéz, amely megégett. A piros margó rózsaszínű párává fakult; a tinta itt-ott szétfolyt rajta. A papír alsó része eltűnt egy sárréteg alatt. Lehajoltam, és máris örömöt éreztem, hogy mindjárt megérinthetem ezt a puha és hűvös masszát, amely szürke golyócskákká fog szétomlani a kezemben… Nem voltam képes rá. Meggörnyedve álltam egy pillanatig, elolvastam: Dolgozat. A fehér bagoly – azután kiegyenesedtem, a kezem üres volt. Nem vagyok többé szabad, nem bírom azt tenni, amit akarok.”
Jean-Paul Sartre, Az undor
Sartre értett hozzá, hogy egy esőáztatta iskolai fogalmazásból három mondat alatt a világ egyik legmegsemmisítőbb érzéséig vigye az elbeszélés ívét. Rengeteg irányból értelmezhető ez a pár mondat, de a legszembetűnőbb a főhős, Roquentin rendkívül aprólékos és érzékletes leírása a papírlap tapintásáról. Érezzük a sáros, nedves papírlap hidegét, az érzékszervek várakozó örömét és a tehetetlen bénultságot.
Mindenkinek van szúrós pulóvere amitől egész nap cvíder lesz és sokakat idegesít ha valaki hangosan csámcsog, de egy családban, ahol autisták is élnek, megsokszorozódik az ilyen kérdések fontossága a mindennapokban. A körülöttünk (vagy akár a saját testünkben) zajló folyamatok és érzékelések szenzoros feldolgozása és az azokra adott ösztönös válaszok ugyanis nagyon eltérőek lehetnek. Míg vannak, akiknél egy szúrós pulóver testet-lelket kimerítő meltdown [hyperlink: https://www.szenzorosagyerekem.hu/mindennapi-nehezsegek/a-meltdown-rol-reszletesebben/] okozójává válhat, mások egyáltalán nincsenek tudatában, hogy hangosan csámcsognak, netán nyálat fröcskölve elviselhetetlen hangerővel magyaráznak valamit asztalszomszédjuknak. Mindkét esetben fontos tudatában lenni a szenzoros érzékenység elképesztően széles skálájának.
A szenzoros érzékelés, a hallás, látás, tapintás, szaglás, és ízlelés mellett, sok autistának a tipikustól eltérő a saját test érzékelése (propriocepció) és a saját testének térben való elhelyezése is. Vannak szenzoros keresők és szenzoros elkerülők, ami alapvetően az érzékelés túl- vagy alul-érzékenységéhez kapcsolódik. A különböző érzékelések túltöltése esetén az autista spektrumon levőknek nagyon különböző válaszaik lehetnek, amiket nem tudnak kontrollálni és gyakran értetlenséget, türelmetlenséget szülnek a környezetükben.
A szenzoros keresőknek több ingerre van szükségük, főleg gyermekkorban. Gyakran állnak túl közel másokhoz, jól tolerálják vagy nem veszik észre a fizikai fájdalmat, élvezik a keményebb fizikai kontaktust, birkózást és nem mindig vannak tudatában saját testi erejüknek. Szeretnek ugrálni és nekirohanni tárgyaknak, embereknek, nem túl stabil nagymamáknak. Járásuk nehézkes, alapvetően zajosan léteznek. Ők a hangoskodók, a „magatartás-zavarosak”. Mindent megrágnak: a szenzoros keresők egyenruhája a kinyúlt nyakú és mandzsettájú, nyálasra rágott póló.
A szenzoros kerülők gyakran válogatósak az asztalnál és nem minden ruhadarabot tudnak elviselni magukon. Nem keresik a mások érintését, az ölelgetést, játék közben elhúzódnak a többiektől. Hirtelen hangok és fények megijesztik, megzavarják őket, gyakran hallanak háttérzajokat, amit más nem képes érzékelni. Kerülik a hintát, mérleghintát, trambulint és egyéb játékokat, amik vesztibuláris vagy proprioceptikus érzékelésüket ’túltölti’. Nem mindig tudják, hogy a térben hogyan helyezkedik el a testük, eltévednek, elvétik a lépést. Ők a csöndesen játszótér sarkába húzódók, a csoportjátékokat kerülők. Miközben nem biztos, hogy éppen jól érzik magukat, a társadalom szemében ők „jól viselkednek”, ezért megdöbbentő egy kirobbanó meltdown, fejvesztett menekülés vagy zavarodott viselkedés, mondjuk egy hangos sziréna vagy a rájuk fröccsenő hideg víz miatt. A finom rizi-bizire makacsul összeszorított száj, a fogmosás lehetőség szerint százszázalékos szabotálása.
Jean-Paul Sartre a fenti idézetben egész részletesen írja le azokat az érzéseket, érzékeléseket, és reflexeket amit egy egyszerű eldobott, ázott papírlap kelt főhősében. A szenzoros keresés és elkerülés gyakran jelentkezik egyszerre ilyen komplexitással egy másnak talán jelentéktelennek tűnő helyzetben. A legtöbb gyerek szenzoros érzékenysége ráadásul hely-, környezet- és szituációfüggő: egy szenzoros kerülő egyes helyzetekben keresővé válhat, és fordítva.
Belül nehéz feldolgozni a frusztrációt, hogy nem tudunk olyan dolgokat megcsinálni, ami szemmel láthatóan mindenkinek könnyű. Külső szemlélőnek pedig nehéz felfogni az érzékelés kereséséből fakadó viselkedést vagy a túlérzékenység kínjaira adott válaszok extremitását. Mivel társadalomban létezünk, az egyén tapasztalásánál és érzéseinél gyakran fontosabb az egyén társadalom által felfogható reakciója. Kis szerencsével felnőttkorra megtanuljuk, hogyan keressünk és kerüljünk szenzorosan a környezetünkben elfogadott módon. A legtöbb embernek ez nem okoz különösebb gondot, de ne becsüljük alá, hogy vannak, akiknek a teste-lelke akaratuk ellenére menekül vagy keres bizonyos érzékeléseket, de megteszik a többségnek azt a szívességet, hogy ha tudnak, ’normálisan viselkednek’. Ez, ha sikerül sok tanulás, önismeret és gondosan kidolgozott stratégia eredménye. Különösen hosszú az út azoknak, akik abban a narratívában nőnek fel, hogy ők a hisztisek, a nebáncsvirágok, a vadállatok, kinek melyik szélsőséges reakció jutott osztályrészül. Könnyebb eltérő szenzoros érzékenységgel társadalomba illeszthető életet kialakítani, ha már gyerekkorban felismerjük, hogy nem fegyelmezéssel netán megfélemlítéssel lehet „kezelni a viselkedést”, hanem azok gyökerét felfedve, támogatva kell segíteni a mindennapokat.
Nem fürdik és kimarad a fogmosás? Kereshetünk ízetlenebb fogkrémet és puha fogkefét. Elfogadhatjuk, hogy valakinek már az is sok, hogy szivaccsal letörölgesse magát, nemhogy beálljon a zubogó, vizes zuhany alá. Minden. Áldott. Nap. Mert csak. Vehetünk neki mikrofiber törölközőt, ami jobban felitatja a vizet és nincs nehéz, nedves tapintása. Vízálló mp3 lejátszót, hogy ne hallja a zubogást. Hagyhatjuk, hogy akkor fürödjön, amikor már muszáj.
Megrágja a pólóját ha izgalmas a film? Nem olyan nehéz egy fidget spinnert adni a kezébe vagy egy tálcára gyurmát vagy egy tál babot odakészíteni, hogy azokat gyömködje. Engedni, hogy ugráljon, engedni, hogy közelről nézze (nem, nem fog megvakulni). És fontos megbeszélni, hogy mi miért történik, hogy tudja, hogy minden rendben, van ilyen, és megtanulja, hogy milyen stratégiákat használhat, hogy komfortosan éljen a világban.
Mondjuk, meg is lehet parancsolni, hogy mosson fogat, de azonnal, vagy fejezze be a rágcsálást, de azonnal. Fogat akar mosni, és be akarja fejezni, de nem bírja azt tenni, amit akar. És ha mégis megtörténik, lehet, hogy az elviselhetetlen számára és kontrollálhatatlan reakciót vált ki. Megértésre és segítségre, elengedésre és támogatásra van szüksége – előbb anyutól, aputól, és a tanár nénitől, felnőttkorban pedig önmagától.
https://www.autism.org.uk/about/behaviour/sensory-world.aspx
