Amikor elkezdtem autista gyerekekkel dolgozni, két nagyon fontos dologra jöttem rá.
Az egyik: rugalmasság, nézőpont váltás. Sokaknak meséltem már, milyen katartikus volt az élmény, amikor egy képsorozatot adtam egy tanítványomnak, hogy tegye sorrendbe majd mesélje el a történetet. A kérést teljesítette, sorban álltak a képkockák, csak nem éppen úgy, ahogy (szerintem, meg a gyártó szerint) kellett volna. Szóltam is neki, hogy: Ajjaj, ez így biztosan nem lesz jó! Ő pedig kötötte az ebet karóhoz, márpedig kérem, ez a helyes megoldás! Mivel vitatkozni nem igazán szeretek, gondoltam essünk neki a bizonyítási folyamatnak. Kértem, mesélje el nekem, legyen oly kedves, miről is szólhat szerinte ez a négy kép, így kirakva. Ekkor még nem tudtam, de pillanatokon belül akasztották a hóhért és kedves tanítványom a 10 évével lesöpört a színről egy perc alatt. A megoldás értelmes és logikus volt, tán még jobb is, mint amit a megoldókulcs kínált. Nakérem. Én ott, és akkor tanultam meg, hogy semmit ne vegyek készpénznek, és hogy semmi sincs csak azért, mert „azt mondták”. Elismerve a megoldást, jót nevettünk, milyen mereven ragaszkodtam a saját igazamhoz. Elnézést kértem, majd ezek után minden alkalommal kerestük, hogyan tudunk ugyanarra a négy képkockára különböző történetet mesélni. A gyerekektől tanultam meg kérdezni. Mindig mindenre rákérdeznek. Ez vagy az miért így van, vagy éppen miért pont úgy, és nem amúgy. Kétségtelen, nagyon okosak. Az elmúlt évek során rengeteget tanultam tőlük (nem csak gondolkodási módot, tárgyi tudást is). Ez a fajta gondolkodás megtanított arra, hogy ne kérjek számon valamit tőlük csak azért, mert azt így vagy úgy SZOKTUK csinálni. Nem kérek és nem tanítok semmit, aminek nincs értelme hosszú távon. Tudok engedni az elvárásaimból, ha a gyerekek rávilágítanak, hogy annak amúgy semmi értelme.
A másik pedig: a választás, választani hagyás ereje. Ehhez is van kedves történetem, természetesen. Történt egyszer, hogy egy tanítványom minden reggel morcosan fogadott a suliban. Problémájának fókuszában az állt, hogy az általam neki szánt napirend első pontja, az úgynevezett „kódos munka” volt. Bármit találtam is ki, hogy izgalmasabb, könnyebb, mókásabb, jobb legyen ez a feladathelyzet, nem csökkent az ellenállás. Összedugtuk hát a fejünket egy tapasztaltabb kollégával (akitől nem mellesleg rengeteget tanultam) és megszületett a megoldás. Egy úgynevezett választótáblát kapott tanítványom, ahol négy tevékenység volt feltüntetve és minden reggel maga választhatta ki, milyen sorrendben végzi el azokat. A keret egyértelmű, a feladatot meg kell csinálni, de hogy mikor, az az ő kedvére lett bízva. Izgatottan mentem be másnap reggel, vajon, hogy alakulnak dolgaink. És láss csodát! Morgolódás egy szál sem, szép csendben, boldogan indult a nap, mindenki boldog volt. A probléma megoldódott. És tudjátok mivel kezdte további két éven keresztül minden napját ez a gyermek? Kódos munkával! Ez volt az első alkalom, amikor saját bőrömön tapasztaltam, mekkora ereje van a választásnak és hogy mennyire kevés lehetőséget biztosítunk a gyerekeknek erre. Mert ahogy nekünk, nekik is biztonságot ad, ha érzik, van döntési lehetőségük.
Mostani munkám során kifejezetten sok olyan gyerekkel találkozom, akinél a fent említett hozzáállás nagyon is kifizetődő. A gyerekek partnernek tekintenek és boldogan vesznek részt velem abban az utazásban, amire hívom őket. Előfordulnak nehézségek, persze. De ha nem lennének, nem tudnánk miből tanulni. Ők sem, én sem.
