„Szeme, mint az acél, a szikrát úgy hányja” – dühroham vagy agresszív meltdown, és ami utána jön

Home » „Szeme, mint az acél, a szikrát úgy hányja” – dühroham vagy agresszív meltdown, és ami utána jön

„Itt a juss, kölök; ne mondd, hogy ki nem adtam!”
György kiált és arcul csapja, szintúgy csattan.
Toldi Miklósnak sincs ám galambepéje,
Bosszuállás lelke költözik beléje;
   Szeme, mint az acél, a szikrát úgy hányja,
Ütni készül ökle csontos buzogánya;
György ijedve hátrál, odavan egészen:
E csapás utolsó szélütése lészen;

S Györgyöt e csapással hűs verembe tennék,
Isten kenyeréből hol többé nem ennék,
Hol, mint egy repedt csont deszka közé kötve,
Ítéletnapig sem forradozna össze:
   De midőn az öccse épen megrohanja,
Elsikoltja magát s közéjük fut anyja,
Testével takarja Györgyöt és úgy védi,
Pedig nem is Györgyöt, hanem Miklóst félti.

Most a szörnyü gyermek karját elereszté,
Fejét és szemeit búsan lefüggeszté,
S mintha most ocsúdnék forró-hideg lázból,
Tántorogva ment ki az apai házból.
   Méne elbusulva, némán haragjában,
És leült az udvar távolabb zugában,
Ott fejét a térdén tenyerébe hajtá,
S zokogott magában, de senki sem hallá.

Toldi Miklós szeme, mint az acél, a szikrát úgy hányja: ez a sor a mindenki által ismert hősköltemény vége felé már ünneplendő hősök ünneplendő bátorságának kijáró elismerés lenne. Itt azonban egy serdülő gyermek, az alávetett kölök szégyenét, megsemmisülését látjuk egyedül kuporogni az udvar porában. Az ocsúdást, némaságot. Emlékszik-e vajon bárki is ebből a kötelező olvasmányból arra, hogy a majdani dalia egy sarokba guborodva sír?

A szörnyü gyermek nem ütheti meg a felnőttet, ebben az esetben felnőtt bátyját. Nyilván nem üthet meg senkit, akkor sem, ha számára elviselhetetlen igazságtalanság fájdalom éri. Nem oké. Miklós édesanyja sikoltására képes leereszteni karját és kilépni dührohamából, kilépni a helyzetből, amelyben nem volt önmaga: felocsúdik a forró-hideg lázból. A zokogó kiskamasz a jól ismert neurotipikus értelmezésben az őt ért sérelmek miatt zokog ebben a képben, a megaláztatásokért és életének kilátástalanságért. De aki már élt át autista meltdownt, akár mint érintett, akár mint az agresszió elszenvedője, annak ez a kép mást is hordozhat: a dührohamot követő fizikai fáradtság, szégyen, kimondhatatlanság és feloldozatlanság ölt testet Miklós elernyedésében, tántorgó menekülésében, magányos, összegörnyedt alakjában. Ki tudja, vajon Toldi Miklós vagy hasonló állati erejű és haragú irodalmi alakjaink autisták voltak-e? Tulajdonképpen mindegy, mit gondolt a költő. Az ónorvég szagák berserker harcosai*, a Rozsdatemető Hábetler Janijának zöldre változó szeme, megannyi önmagát kontrollálni képtelen ember. Miklós itt még tartja magát, de az a malomkő egyszer elrepül és jól tudjuk, hol áll meg. A módosult tudatállapotban való őrjöngés titokzatos, érthetetlen, félelmetes, és büntetendő. Angyali ártatlanságú kisgyermek esetében pedig még annál is sokkal rosszabb: roppantul kellemetlen.

Vannak olyan momentumok egy család életében, amiről senki nem beszél. Diskurzus híján szinte még diagnosztizált autistá(ka)t nevelő családokban is alig akad olyan szülő, akit felkészülten ér az első dühroham, a fizikai bántalmazás. Nem tudunk róla, hogy más is átélne hasonlót a környezetünkben. Kevesen beszélnek a tomboló, romboló, eltorzult arcú, hörgő gyerekükről, aki kezet, bármi mozdíthatót, akár kést is emel a szüleire; aki ököllel üti a falat, tévét, üvegajtót. A magyar dühroham szó, eredetileg bármennyire is kifejező lehetett, modern nevelési kontextusban magában hordozza az „indokolatlan” és „elfogadhatatlan” jelentéseket is, a kontrollvesztést egy olyan világban, ahol az önkontroll alapvető elvárás még egy gyermek esetében is. Sőt, egy gyermek esetében még inkább. Nem hiszem, hogy van olyan ember, aki ne hallotta volna még valakitől, hogy „odasóztam a gyereknek, tudod milyen vagyok, könnyen eljár a kezem”. Bármennyire is nem oké az odasózás, egy ilyen kijelentés általában sokkal súlytalanabb, mint ugyanez a helyzet megfordítva. Egy gyereknek nem járhat el könnyen a keze, még akkor sem, ha nem tudja megállítani, mert mondjuk autista. Pedig van, amikor nem tudja megállítani és repül a nehéz kő, a nem is olyan kicsi ököl, a tejfogacskák közül kibukó döbbenetesen trágár szavak.

Az autista traumaválaszokról sok helyen lehet olvasni, angolul talán a legmegjegyezhetőbb a “négy F”: fight (támadás), flight (menekülés), freeze (lefagyás), és a nemrégiben felismert és hozzáadott fawn („rajongóság”, ill. kb. alávetettség). Ezek közül most az elsőről szólnék pár szót, és mivel óriási téma, ennek is csak egy kis szeletét venném most elő, talán a gyermek Toldi Miklós szívbemarkoló bánata előtt is tisztelegve egy kicsit. Nem írom itt le, mi váltja ki, és mi történik egy ilyen epizód alatt, és nem érintem, hogy mit él át a szülő, főleg mikor segítőkész környezete fejcsóválva kéri számon a fegyelmezést egy testet-lelket próbáló szituációban. Erről később, majd valami más olvasnivalóval. A dühroham után következő fázisról írok csak röviden.

A gyermeki agressziót talán a legbékésebb családokban követi a legnagyobb értetlenség és a legsúlyosabb szankciók. A szülő megzavarodva és néha megszégyenülve-megszégyenítve áll az események előtt, főleg egy olyan közegben, ahol az agresszió nem tartozik a mindennapok megoldási képletei közé. Nehéz meg nem tanulttá tenni, kitörölni és felülírni a gyermek elfogadhatatlan viselkedéseinek hagyományos értelmezését. Az agresszív, kontrollvesztett gyermeket még az amúgy galambepéjű szülők is valamilyen megtorlással vagy szankcióval próbálják megtanítani arra, hogy legközelebb uralkodjon indulatain.

„Meg akartalak ölni”, mondja a cuki, maszatos pofijú kisgyermek, amikor a dühroham után először képes megszólalni. „Meg akarok halni”, mondják a kiskamaszok csuklóján sorakozó vágások. Ezek nem túlzások: az ilyen epizódok utáni fizikai, lelki önmarcangolás és sebek valódiak. Szélsőséges reakciók terepén mozgunk, és nehéz megmondani, mit tehet ilyenkor egy szülő, aki maga is éppen csak megúszta ép bőrrel az agressziót és az amygdala** neki sem súg átgondolt, okos stratégiákat. Az elemi erejű tombolást fizikai kimerültség és gyakran mindent elsöprő szégyen, tehetetlenség követi mindkét félben, de itt a gyermeké a prioritás. Ha a kontrollvesztést büntetjük – légyen az tévémegvonás, szeretetmegvonás vagy viszont-agresszió – a meg nem értettség, bűntudat és tehetetlenség lefelé sodró örvényét idézhetjük elő, amire egy életen át rakódik a többi hasonló tapasztalás.

De akkor mit tehet a bántalmazott szülő a gyakorlatban?  Bármily elképzelhetetlen is amikor még lüktet a halánték és sajog a harapás, az adrenalin az egekben, a felnőtt talán félre tudja tenni a saját testi-lelki sebeit, zsebre teszi a megrepedt mobiltelefont, átlépi a nagymamától örökölt kistányér cserepeit és a társadalom által elvárt pedagógiai intézkedést, és a gyermeke segítségére siet. Nem könnyű, nem igazságos, nem hoz megkönnyebbülést, nem mindig sikerül. És ami még őrjítőbb, hogy az örvény gyakran a szemnek láthatatlan, és a frissen „felocsúdott’ gyermek mintha mi sem történt volna, pokémonokról csacsog, mikor a szülő még az őrjöngésbe akadva remeg az idegességtől. De ne dőljünk be a pokémonoknak. A dührohamok és szülői válaszaink sosem pukkannak szét nyomtalanul a levegőben.

Talán az sem hangzik jól, hogy a szorongásra, félelemre adott támadó válasz (fight response) elsősorban a komfortzónában jelentkezik: bizonyára ismerős akár neurotipikus gyerekeket nevelő családokban is, hogy a suliban nincs panasz a gyerekre, de otthon tör-zúz, őrjöng. Hiszen otthon ha nem is szabad, de lehet. Ott ideális esetben biztonságban van és nem kell erején felül összeszedettnek lennie többé, kiereszti a gőzt. Nos, ha az agresszív epizód után a megértő felnőtt a komfortzóna, akkor nem az következik logikusan, hogy a legközelebbi dührohamnak is ő lesz az elszenvedője? Hát de, akár az is lehet. De a szankciók elhagyásának és a megértő vigasztalásnak egyszerűen nem az a célja, hogy ne legyen több dühroham, ugyanis azt nem az arra adott szülői/nevelői válasszal lehet kordában tartani.

Nem tudjuk, Toldi Miklós édesanyja hol járt mikor kicsinye az udvarba húzódva zokogott, mert Arany János nem tartotta fontosnak, hogy elmondja nekünk. De azt tudjuk róla, hogy akár testi épségét kockáztatva is Miklóst félti. Én szeretném úgy gondolni, hogy nagy levegőt vett és a fia mellé guggolt csak úgy, dráma és bűntudatkeltés nélkül. Akkor is, ha őt is bántotta már. Végiggondolták, hogy Miklós nem olyan, mint a többi gyerek, és hogy néha (sőt sokszor) nagyon nehéz neki. De ha már ilyen, hát így is jó nekünk, biztonságban van, segítünk, ha tudunk. És ha Miklós nem tudta volna esetleg szóban vagy öleléssel kifejezni, hogy mit érez, akkor ott a porban egy bottal lerajzolták, elhümmögték, énekelték a megbékélést, a pokémonokat, a lézerkristályokat, és a közelgő uzsonnát. Vagy ha gyerekét ismerve úgy látta jónak, csak odaküldte a kutyát egy összebújásra és hagyta, hogy összeszedje magát, de csendben rajta tartotta a szemét és szólt, amikor kész volt a vacsora. És gondolkozott sokat arról, hogy mit csináljanak jobban legközelebb. A versből tudjuk, hogy volt legközelebb; lehet, hogy ő is tudta, hogy lesz.

De itt a végén elkanyarodnék Toldiék valószínűleg amúgy is deprimáló pitvarából és a végzetes malomkövektől: a gyerek idegrendszeri fejlődése, a triggerek (kiváltó okok) felfedezése és csökkentése, a félelemre adott támadó válasz dinamikájának megértése, és az emésztő „esemény utáni” bűntudat helyén kezelése idővel igenis csökkentheti az epizódok intenzitását, hosszát, gyakoriságát. Megtorlás, fenyegetés és szankciók nélkül pedig nem rakódik az egészre még egy adag poszt-traumás stressz is (a szülőkéről most nem ejtenék szót). És ami a legfontosabb: ha otthon egy ilyen kis berserker lapul támadásra készen és helyenként átrendezi a lakást vagy az arcunkat, érdemes tudni, hogy nem vagyunk egyedül, nem a mi hibánk, és nem is a gyereké: van ilyen, csak hősi eposzokon kívül ritkán beszélünk róla.

* berserker: viking harcos, aki vad harci tébolyban, fegyverek nélkül vetette magát a csatába, s kézzel-foggal öldökölt, amíg le nem kaszabolták (Tótfalusi István: Idegenszó-tár: idegen szavak értelmező és etimológiai szótára)

**amygdala: Az amygdaláris rendszer elsősorban a fenyegető jellegű emóciók kódolásáért és tárolásáért felelős. Hatáskörébe tartozik a SZEPARÁCIÓ (az elszakadás, vagy annak lehetősége) következtében megjelenő három elemi indulat: a kötődési hajsza (intenzív közelség-keresés), a veszélyérzet (pánikszerű riadókészültség), és a frusztráció (ingerült feszültség, amely, ha más kiutat nem talál, agresszióhoz vezet). Az amygdala feladata a veszély felismerése és az önvédelem megszervezése. Még több itt: https://kekneveles.net/fogalomtar/limbikus-rendszer/

Az autizmusról és dühkitörésekről többek között itt is olvashatunk: https://www.nyest.hu/hirek/duhrohamok-es-agresszio