Másként élni ebben a világban valójában rengeteg traumával jár, amiben a legnehezebb talán nem is ezek túlélése, hanem az, hogy a világ sokszor nem ismeri el ezeket, elbagatellizálja, semmibe veszi a küzdelmünket, hogy megértés helyett negatív címkéket kapunk, hogy meggyanúsítanak, hogy direkt csináljuk.

Azt mondják, az autistákból hiányzik az a képesség, hogy mások helyébe képzeljék magukat, mégis azt érzem, hogy sokszor a neurotipikusoknak sem megy ez, amikor egy tőlük különbözően működő ember helyébe kellene képzelniük magukat (nem csak autisták esetében, hanem bárki esetében, aki valamiben más).

Érthetetlenül kezelik, hogy hogyan lehet egy hang, egy szag, egy érintés elviselhetetlen, ez a gyerek biztosan csak fel akarja hívni magára a figyelmet, neveletlen, hisztis, kényes.

Még inkább elképzelhetetlen, hogy valakiből hiányozhatnak azok a képességek, melyek szükségesek a teljesen hétköznapinak tűnő szocializációhoz, kommunikációhoz. Egyszerűbb butának, bunkónak, érzéketlennek gondolni.

Az ember a másságát leginkább a negatív visszajelzéseken keresztül tapasztalja meg. Hogy rosszabb, kevesebb, gyengébb.

Nem is az a legrosszabb, amikor valamire képtelen vagyok, hanem ha ezt megkérdőjelezik, lehetetlennek tartják.

Túlérzékeny, túlreagál, túl okos, túl sokat gondolkodik a dolgokon. Az erősségeket is könnyen gyengeségbe fordítják a csípős megjegyzések.

És egy idő után már magadat sem érted, annyian és annyiszor mondják, hogy nem lehet igaz, amit érzel, gondolsz.

Nem sajnálatra van szükségünk, hanem a küzdelmeink, nehézségeink elismerésére (neadjisten segítségnyújtásra). Hallani azt, hogy igen, nem könnyű neked és rendben van, amit érzel. Hogy ne mindig azt halljam, mindenkinek nehéz, szedd már össze magad, olyan szerencsés vagy valójában, ezek nem is igazi gondok.

Néha eszembe jut, milyen lenne, ha az ember belső sebei, terhei is láthatóan megjelennének. Ha kifordíthatnám valahogy a belsőmet, hogy lássák a küzdelmeket, az évtizedek óta nem gyógyuló sérüléseket.

Ha van valami, amit igazán szeretnék megspórolni a gyerekemnek, a többi más gyereknek, akkor az ezeknek a megélése, hogy megkaphassák a lehetőséget, hogy legalább néhányan hisznek nekik.