Mostanában több cikket is olvastam a megfelelő gyereknevelésről. Én magam nem esnék abba a hibába, hogy megmondom másnak, hogyan kellene nevelnie a gyerekét – bár kétségtelen, távolról, általánosságban könnyű megmondani másnak, mi lenne a helyes.
A lényeg, hogy sok ilyen került most a szemem elé és valóban elgondolkodtatott, hogy vajon miért szeretjük megmondani mindenkinek a tutit. Hiszen nem is ismerjük annak az embernek a gyerekét, aki adott esetben azt a cikket olvassa. Kifejezetten igaz ez az olyan családokra, akiknek gyermeke ilyen vagy olyan okból, de nem pont úgy fejlődik, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Hmm, vajon létezik olyan gyerek, aki úgy fejlődik, ahogy az a nagykönyvben meg van írva? Kicsit kételkedem benne. Elgondolkodtam, hogy én merném-e venni a bátorságot, hogy megmondjam, mások mikor mit tesznek helyesen vagy helytelenül. Cipész maradjon a kaptafánál, szóval a saját munkámat vettem górcső alá. Autizmus.
Az én hivatásomban vannak ilyen sztenderdek. Igazából meglehetősen sok van, ahogy az autizmushoz kapcsolódó sztereotípiából is.
Például. Az autista gyereknek mindenképpen vizuális napirendet kell használnia, hogy a napját meg tudja szervezni. A napirend amúgy sok probléma kulcsaként, mintegy elixírként működik. Hozzá kell tenni, hogy valóban sok gyereknek segít, és nagyon fontos a megléte, ám korántsem általánosíthatunk, hogy minden esetben szükség van rá. Hovatovább, hogy megoldja a problémákat. Mindet.
Ha valami nem megy, szabályrendszer kialakítása és a megfelelő jutalom felkínálása megoldja a problémát. Sajnos – mint oly sok minden – ez sem tekinthető általános érvényűnek, mert bár sokszor valóban működik, számtalan olyan gyereket ismerek, akiknél a felkínált jutalom (akármennyire is vonzó) épp, hogy az ellenkező hatást éri el. Erre több magyarázat is lehet, például a jutalom növelheti a szorongást, hogy valamit el kell tudni érni, de mi van, ha nem sikerül, inkább meg sem próbálom. Vagy a felkínált jutalom megszerzése egy újabb elvárás csak a dobozban, amire aztán végképp nincs szüksége a gyermeknek. De sok esetben nagyon hatékony eszköz, amit magam is használok a munkám során, feltéve, ha ismerem azt a gyereket és tudom mi működik és mi nem.
És mi a helyzet a gyerekek felé irányuló kommunikációval? Általános gondolat, hogy az autista gyerekekhez röviden, tömören beszélünk. Amikor Angliában voltam, ez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy Shoes on! / Shoes off! Ami magyarul talán Cipőt fel! / Cipőt le! lenne. Ez valóban jól működik, főleg azoknál a gyerekeknél, akiknek a beszédészlelése és beszédértése korlátozott. De mi van azokkal az autista gyerekekkel, akik ettől inkább összerezzennek és befeszülnek? Egy katonai parancs elvárása nehezedik a vállukra, ami rémisztőleg hat rájuk. Akármennyire is furcsa és mindennek ellentmondó lehet, bizony vannak olyan gyerekek, akik akkor fogják felvenni a cipőjüket, ha kreatívan, akár körmondattal, viccelve kérem tőlük. Például: ismersz olyan valakit, aki a cipőjét 5 másodpercen belül fel tudja húzni? Én látom azon a cipőn, hogy épp a lábadra szeretne mászni. Vigyázz, ha elkap, rád tapad és szaladhatsz az udvarra benne!
A legkedvesebb sztereotípiám, hogy az autista gyerekek (úgy általában mind) nem tesznek meg dolgokat csak úgy, valaki kedvéért, ellentétben neurotipikus társaikkal. Szeretném eloszlatni ezt a tévhitet is, mert bizony vannak olyan autista gyerekek, akik az én vagy mások kedvéért bizony olyan dolgot is megtesznek, amit máskor, máshogy, másnak nem. Ehhez persze elengedhetetlen a megfelelő kapcsolat, hogy az a gyerek bízzon bennem és tudja, velem biztonságban van. Ez nem miattam van, ez nem az én szuper erőm. Sok tanítványom van, aki egy-egy tanítónénijének vagy tanárának bármit megtesz; ha ő kéri (sokszor boldogan) végrehajtja.
De térjünk vissza a kiindulóponthoz. Habár fentebb épp megoldásokat soroltam (amivel lehet és kell is vitatkozni), mégiscsak azért ültem ide a gép elé, hogy kérdéseket tegyek fel. Honnan tudhatom, hogy mi működik a gyereknél és mi nem? Mondhatok-e megoldást úgy, hogy nem látom a teljes képet? Vagy hovatovább, megmondhatom-e másnak, hogy mit és hogyan kellene csinálnia?
A legtöbb jótanács arra vonatkozik, hogy „mit csinálj a gyerekkel, ha irányítani szeretne vagy kiborul, sír”. Ezek a kérdések nemcsak az autista gyereket nevelő szülőkre érvényesek. Gyakran hallani különböző szavakat repülni. Elkényeztetett, hisztis, nem nevelték meg, hagyják, hogy ő legyen a főnök stb., stb. Ezeket az ítéleteket könnyű kimondani. De vajon az ítélkező belegondol-e a másik helyzetébe? Vajon látja-e, hogy mi történik igazából, mielőtt ítéletet mondana? Képes-e az oly sokat emlegetett mentalizációra? A gyerekek különbözőek.
Ez a sok-sok jótanács zömében a szülők felé ömlik. Szomorú, amikor úgy mondják meg a tutit a szülőknek, hogy az egy könnyed ítélkezésbe van csomagolva. Amikor azt olvasom, hogy „Kedves Anyuka, nem kellene hagyni, hogy az a gyerek irányítson! Ki hordja otthon a nadrágot? Miért tetszik hagyni, hogy az a gyerek a földön fetrengjen? Vagy hogy ilyen csúnyákat mondjon? Miért engedi, hogy megüsse vagy megrúgja? Biztos mindent megenged neki.” Sorolhatnám végesvégig. Majd jön a végső leszámolás. „Az oviban/suliban ilyet sose csinál. Csak anyukának/apukának/nagymamának/stb. csinálja ezt. Én megmondom, mit kellene tenni!”
A gyerekek viselkedése és a család reakciója mögött számtalan dolog húzódhat. Lehet, hogy a szülő tudja, hamarabb megnyugszik gyereke, ha nem szól azért, mert káromkodik. Lehet, hogy fontos a gyereknek, hogy dönthessen, mert úgy érzi magát biztonságban. Lehet, hogy egész nap tartotta magát az oviban és a tőle telhető legjobbat nyújtotta, de mikor megérkezett anya/apa, már nem bírta tovább magát tartani. Lehet, hogy bár rettenetesen érzi magát, hogy bántja a gyermeke, siet haza, hogy biztonságban tudja őt. Lehet, hogy már sok-sok jótanácsot kipróbált és egyik sem vált be, majd mindenki széttárta a kezét, hogyhátakkormárnemtudjukmilegyen.
Kell a segítség a családoknak, de a megértésre is szükség van. De ha csak ítélkezünk és ingatjuk a fejünket, vajon megoldódik-e a probléma?
Hiszem, hogy csak úgy juthatunk előre, ha kérdéseket teszünk fel és nem a válaszokat osztogatjuk. A sok kérdés kijelöli majd az utat, és mindenképpen nyitottabbá tesz. Nyitottság nélkül pedig nincs megértés és elfogadás, akárhogy is szeretnénk azt.
