Kit tanítsak? Mit tanítsak? Miért pont azt? Mikor? Hogyan? Kinek lesz jó ez, nekem vagy neki? Hogyan tudom elérni, hogy a tanítás ne legyen egyenlő a gyerek megváltoztatására való törekvéssel? Hogyan tudom megtalálni azokat a tanítási stratégiákat, amik tiszteletben tartják a gyerek személyiségét, figyelembe veszik az érdeklődését, az erősségeire építenek, nem a hiányosságaira koncentrálnak? Egyáltalán mit jelent az, hogy hiányosság? Milyen szempontból? Van egy norma? Ki határozza meg azt? Miért baj, ha bizonytalan vagyok? Miért baj, ha biztos vagyok abban, hogy jól csinálom? Jó az, ha nem kérdőjelezem meg, amit tanítottak nekem? Kinek higgyek?
Ha nekem nem működik, amiről azt mondják, hogy működnie kell, az az én hibám? Esetleg a gyereké? Vagy lehet, hogy a módszeré? Gondolhatom másképp? Kell asszisztálnom egy rendszerhez, amivel nem értek egyet? Biztos, hogy csak egyféle módon lehetünk boldogok? Tudhatom, hogy annak a gyereknek mi jelenti a boldogságot? Ez kell, hogy legyen az elsődleges szempont? (Igen, ez) Okosabb vagyok szakemberként a szülőnél? Ezért nem is kell kérdéseket feltennem? Dönthetek egyedül egy gyerek tanítási céljait illetően? Vagy döntsek a szülővel együtt? Az én felelősségem, hogy a szülők megértsék, hogy mit miért tartok fontosnak? Biztos, hogy az a fontos, amit én annak tartok? Gyógypedagógus vagyok? Már az elnevezést is utálom (és a konnotációkat): miért gyógy? Miért nem lehet simán pedagógus? Vannak kérdések, amikre (most úgy gondolom, hogy) tudom a választ. A gyógypedagógus elnevezés az én értelmezésem szerint megbélyegző és félrevezető.
Pedagógus vagyok. Nem akarom kigyógyítani a gyerekeket önmagukból. Fontos, sőt szükséges megkérdőjeleznem mindent, amit tanítottak nekem, mert soha nem lehetek biztos abban, hogy igazuk volt. Ha valami nem működik, az nem a gyerek hibája, sőt, talán nem is az enyém. Nincs olyan, hogy eleget tudok már, eleget láttam már, eleget gondolkoztam már. Nem dönthetek egyedül, a szülő egyetértése nélkül nem történhet semmi. Mert nem vagyok okosabb nála. Az én felelősségem, hogy mások értsék, amit mondok, azt értsék, amit mondani szeretnék.
Ha nem értik, rosszul mondtam. Biztos, hogy nem csak egyféleképpen lehetünk boldogok, meg kell hagyni a jogot mindenkinek a saját boldogságához. Nem kell, sőt, nem szabad asszisztálnom egy rendszerhez, amivel nem értek egyet. Még akkor sem, ha rendszeren kívülinek lenni sokkal több nyűggel jár, mint illeszkedni. Ha sokan vagyunk, akik hasonlóképpen gondolkodnak, ki tudunk alakítani egy új rendszert, amivel egyetérthetünk.
