Gyere ide!
Nem!
Ülj le!
Nem!
Vedd fel a cipőd!
Nem!
Vedd le a cipőd!
Nem!
Kérünk, felszólítunk, fenyegetünk, ígérgetünk, büntetünk, jutalmazunk, leültetjük, felállítjuk, megíratjuk a leckét, elvégeztetjük a feladatot, azt várjuk, hogy a gyerek együttműködjön velünk. Ritkán tesszük fel magunknak a kérdést, hogy miért tenné ezt meg nekünk? („Mert azt kértem”) Ha egy gyerek fejlődésmenete, személyisége olyan, hogy ezeknek a kéréseknek a teljesítése könnyedén megy, még akkor is felmerül a kérdés, miért jó ez neki? A válasz persze a legtöbb esetben gondolkodás nélkül érkezik: meg kell tanulnia engedelmeskedni. A „miért jó ez neki” könnyen összetéveszthető a „miért jó ez nekem” kérdéssel. Az engedelmesség és az együttműködés fogalma a gyerekek esetében sokszor összemosódik.
Még inkább igaz ez, ha a gyerek fejlődése valamilyen szempontból eltér az átlagostól. Esetleg nem beszél. Vagy beszél, de nem tud nemet mondani. Egyszerűen nem csinálja, mást csinál, vagy a tehetetlenség érzése annyira frusztráló számára, hogy a viselkedésével tud csak üzenni: hagyjatok békén! Verekszik, káromkodik, rombol, elszalad, köpköd, vetkőzik, nem eszik, nem alszik, bepisil, elbújik, sikít, kifogásokat talál, ellenáll. Rossz gyerek. Ha azt csinálhatja, amit szeret, akkor nincs gond, kisimul, vidám, együttműködő. Jó gyerek.
Felnőttként sokszor érezzük azt, hogy túl sok az életünkben a nem-szeretem feladat. Vasalni kell és bevásárolni, mosogatni, adóbevallást készíteni. Az életről alkotott képünk ez: el kell tudni viselni azt is, amihez nincs kedvem. A gyerekeket erre készítjük fel, ahelyett, hogy a saját életünket rendeznénk át úgy, hogy a lehető legtöbb percét élvezhető tevékenységekkel töltsük.
Azok a gyerekek, akik valamilyen formában képesek jelezni, hogy nem érzik jól magukat egy helyzetben, még nem adták fel a reményt, hogy ez lehet másképp is. Nem rosszak, küzdenek. Üzennek, de mi félreértjük az üzeneteket. Ha ellenállnak, akkor szorítunk egyet a gyeplőn. Meg kell tanulniuk. A felnőtt tekintélyét annyira fontosnak tartjuk, hogy veszteségként élnénk meg, ha ilyenkor inkább azon gondolkoznánk, hogy mit kéne másképp csinálni. Engedni a gyeplőn, vagy eldobni és egy egészen újfajta módját találni az ösztönzésnek.
A felnőtt feladata, hogy megtanítsa a gyereknek azt a sok mindent, amit ő már tud és amiről azt gondolja, hogy a világban való létezéshez, a boldog, kiegyensúlyozott gyerek- és felnőttkorhoz szükséges. Ebből a szempontból mindegy, hogy az iskolai, óvodai vagy otthoni hétköznapi dolgok tanulásáról beszélünk. Mindegy, hogy tipikusan fejlődő vagy atipikusan fejlődő gyerekről beszélünk. Ha a gyerek jól érzi magát, akkor együttműködik, akkor nem működik együtt, ha nem érzi jól magát. Együttműködünk. Csak együtt működünk. A felnőtt felelőssége megtalálni azt a formát, ami ehhez szükséges. Ha nem találja meg, akkor végül ki a rossz? A gyerek vagy a felnőtt?
