Ma kaptam Asperger szindróma diagnózist. Megkönnyebbülést érzek, de egyben félek is. Tudom már, hová tartozom, de még nem tudom, mi lesz a jövőben, hogyan élem majd az életem, segít vagy hátráltat-e ez a papír. Az önismereti úton ismét tettem előre egy lépést. Ahogy a házasságom, a gyereknevelés, a jógázás és a Bach-virágterápia is ezen az úton vezet. És mindegyik saját magam megismerését segíti, mert folyamatos tükröt tartanak elém, hogy ki is vagyok, és miért is születtem erre a világra.

Ha nem lennének a gyermekeim és nem lettek volna a kisfiamnak ilyen súlyos dühkitörései az elmúlt évek során, soha nem jutottam volna el idáig. Nem vettem volna észre semmi különöset a fejlődésében, hiszen inkább a társait megelőzve fejlődött mindenben. Gyorsan tanult meg járni, beszélni, gyorsan vág az esze. Szinte mintha a saját gyerekkoromat mintázná. De vele ellentétben én jó kislány voltam, anya szeme fénye, az angyalian jó kislány, aki mindenben szófogadó, engedelmes, kicsit befelé forduló, de hát olyan hihetetlenül ügyes mindenben. Ezért anyukám sosem gondolta volna, hogy alig 1 hónappal a 43. születésnapom előtt kapok autizmus spektrum zavar, Asperger szindróma diagnózist. Hogyan is gondolhatta volna, hogy bármilyen problémám van, hiszen olyan nagyon büszke volt rám, hogy jó tanuló vagyok, hogy szépen éneklek és zongorázok, hogy már 6 éves korom előtt megtanultam olvasni, és hogy 12 évig kitűnő tanuló voltam. Az nem tűnt fel neki, hogy furcsa és más vagyok, mint a többi gyerek. Ő csak a jó dolgokra figyelt, amikben kitűntem a többiek közül. Az, hogy nem szívesen barátkozom, hogy leginkább a könyveimbe merülök, és szeretek elvonulni, ha rokonok jönnek hozzánk, nem adott okot aggodalomra.

A kisfiam 2 éves kora óta szinte minden egyes nap küzdelem, hogy valahogy túléljem a napot. Pici korában napi 1,5-2 órát hisztizett, őrjöngött, megnyugtathatatlanul. Hiába próbáltam bármit, nem tudtam megnyugtatni, ha magára hagytam, az sem segített. Dobálózott, kapálózott, nem engedett senkit közel. Sokszor figyeltem az órát, mikor hagyja már abba, mert mindenki azt mondta, ne figyeljünk rá, és majd magától abbahagyja. Sajnos nem így történt, és a rémálom minden nap többször megismétlődött.

Gyakorlatilag élhetetlenné váltak a mindennapjaink, anyaként alkalmatlannak éreztem magam, hiszen még a gyerekemet sem tudtam megnyugtatni. És sokszor én is mellette sírtam kétségbeesésemben, tehetetlenségemben. Azt éreztem, hogy ok nélkül jönnek a dühöngései, kiszámíthatatlan módon, amire lehetetlen volt felkészülni. Bármi kiválthatta, ha valami nem tetszett neki, valamit nem kapott meg, vagy ha egyszerűen csak menni akartam vele valahová, ha ki kellett zökkennie a játékból. A félelem, a szorongás minden percemet átjárta, féltem egyedül maradni vele, mert nem tudtam, mikor tör ki megint a „hiszti” (mai eszemmel már tudom, hogy pánikroham), ami tönkreteszi az egész napunkat. Nem volt egy nyugodt közös étkezésünk, nem tudtunk sehova elindulni, sokszor még az udvarig sem jutottam vele.

Nem értettem, hogy mi történik. Csak tehetetlenséget éreztem, hogy szar anya vagyok, hogy valamit nagyon elrontottam. Akkor még nem tudtam, hogy igazából tényleg velem van a baj, vagyis hogy a szorongásomat egy idegrendszeri zavar okozza, és a gyerek vagy ezt érezve átvette a negatív rezgéseimet, vagy egyszerűen görbe tükröt tartott elém.

Most már hálás vagyok neki mindezért. Mert ha nem kellett volna szó szerint végigküzdeni az elmúlt 5 évet, most nem lennék itt, ezzel a diagnózissal a kezemben. Mert akkor nem kezdtem volna minden oldalról megvizsgálva a problémát gondolkozni, hogy mi lehet a baj. Akkor csak hallgattam volna a családomra, miszerint „csak hiszti és dackorszak”. De a szívem mélyén éreztem, hogy sokkal nagyobb baj van, és hogy ez több a hisztinél. Hiszen az ő „hisztije” olyan dühöt váltott ki bennem is, amin képtelen voltam és vagyok még most is uralkodni. Annyira eluralkodik rajtam az érzés, hogy nem tudom uralni a helyzetet és képtelen vagyok megnyugtatni őt, hogy elemi erővel önt el a düh és a bűntudat is egyben. Mert biztos, hogy én vagyok a hibás. Mert hiába szeretem őt, a szeretet kevés, nem képes megakadályozni ezt a nap, mint nap újra és újra megismétlődő rémálmot, ami nem akar véget érni, hiába szeretnék belőle végre felébredni. Szóval, ha mindez nem lett volna, nem olvastam volna az Asperger szindrómáról sem, és nem döbbentem volna meg a tüneteken, miközben kerestem az okokat, rájöttem, hogy ezek szinte egytől egyig illenek rám is.

A diagnózissal a kezemben remélem, hogy képes leszek segíteni a gyermekeimnek is, ha érintettek az autizmusban. Bár nem akarom őket kitenni a diagnosztizálás hercehurcájának, érzem, hogy ugyanaz a problémájuk, mint nekem. Hiszen pont ezért érzem a tehetetlenséget. Mert saját magamban sem tudom az érzéseket kezelni, és ez az, amire ők is képtelenek. Nincsenek tisztában az érzéseikkel, nem tudják szavakba önteni, sokszor csak frusztrációt éreznek, ha valami nem sikerül nekik, és ilyenkor elvesztik a verbalitásukat, nem tudnak értelmesen megszólalni. Csak szavak, szótöredékek maradnak az egyébként óriási szókincsükből. Vagy csak kántálnak hosszú percekig egy-egy szót, vagy nyöszörögnek. És sokszor nem tudom, mit szeretnének, miért kezdtek el hisztizni, de lehet, hogy ők maguk sem tudják. Azt hiszem, ez életem legnagyobb kudarca, amikor a saját gyerekemen sem tudok segíteni, miközben az anyai szívem megszakad, hogy látom, hogy szenved a lelke abban a pici testében.

Mégis azt érzem, hogy meg akarom tanulni magamat és őket is, hogy együtt kéz a kézben menjünk végig ezen az úton, ami nekünk rendeltetett. És nem fogom feladni, hiszen semmit nem adok fel, amit elhatározok. Ez életem legnagyobb kihívása, de egyben a legszebb is. Semmi mást nem kérek a Teremtőtől, csak türelmet és erőt, hogy tudjam őket segíteni, hogy nekik ne legyen olyan nehéz az életük, a beilleszkedés az emberek közé, mint amilyen nekem volt. Ezzel a tudással a kezemben képes leszek rá, hogy támogassam őket mindenben, és megtanítsam őket még azokra a dolgokra is, amikre én is képtelen vagyok. Hiszen egy jó tanár maga fölé emeli a tanítványait, és nekem itt és most ez a legnemesebb feladat jutott. Ők nagy dolgokra hivatottak a Földön, és én mellettük állok majd, hogy ha szükségük van rám, megtaláljanak, bárhová is sodorjon bennünket az élet.

Szóval tényleg hálás vagyok, hogy a fiam dühkitörései felhívták a figyelmemet erre a problémára, és így ma itt vagyok a diagnózissal a kezemben, ami segít felvértezni magam és a gyerekeimet is. Mert elkezdek tanulni és olvasni, hogyan lehet teljes értékű életet élni Asperger szindrómásként.

Sok mindenre magyarázatot ad ez a diagnózis, sok esemény az életemben más színezetet kap ennek tükrében. Mintha ma lenne az első nap, hogy tisztán látok, és tisztábban tekintek a jövőbe is. Mert bizakodó vagyok, hogy minden rendbe jön, és már van fény az alagút végén. És a gyerekeim nem véletlenül hozzám születtek, mert én tudom csak teljességgel megérteni őket, és segíteni kibontakozni gyönyörű, különleges életüket.

Kontroll-Álom


Asperger-szindrómás anyuka vagyok két érzelmi szabályozási problémákkal küszködő kisgyermekkel. Az emberi viselkedés mögötti okokat keresem nyughatatlanul, hogy válaszokat kapjak az örök kérdésre: ki is vagyok valójában? A gyereknevelés mindennapi szépségein és nehézségein keresztül egyre közelebb kerülök önmagamhoz. Ezekről a megélésekről írok, hogy a felismeréseimen keresztül másoknak is segíthessek.