Emily Dickinson: Levelem a világnak
Itt a levelem a világnak
Mely nekem sosem írta meg—
A szerény híreket mit a Természet
oly gyöngéd fenséggel felvetett
S mert szavát Ő csak oly kézbe adja
Melyet én nem észlelek
Az ő kedvéért – édes – honfitársaim –
Engem elnézőn ítéljetek.*
A fenti sorok (saját bukdácsoló nyersfordításomban – bocsánat Emily!) Emily Dickinson (1830-1886) amerikai költőnőtől származnak. Ma már szinte bizonyos, hogy Dickinson autizmussal élt. Magányos, remeteként visszahúzódó életet élt, környezete különcnek tartotta. Szinte kizárólag fehér ruhákat hordott és leginkább gyermekek társaságában érezte jól magát, velük értett szót. Mint számos felmenője, ő is epilepsziában szenvedett. Tizenkét éves korára olyan verbalitással írt – miközben valószínűleg élőszóban nehézkesen kommunikált – hogy a bátyja, Austin, a következőket írta róla: „fogalmazásai minden eddigi munkát felülmúltak [az amhersti iskolában ahová egy évig járt] – és mindig szenzációt keltettek – mind a tanárok, mind a tanulók körében – képzelete szikrázott és ő szabadon engedte. Tele volt bátorsággal – de mindig valami különös személyes érzékenység lengte körül. Közvetlenül úgy látta a dolgokat, ahogy voltak. Gyűlölte az átverést…”**
A világ Dickinson számára kavargó színek és illatok, taktilis érzékelések kavalkádja volt, ami a korában megszokott költészettől eltérően olyan költői képeket eredményezett mintha egy színes-szagos virtuális valóságba csöppent volna az olvasó. Nagyon intenzív szenzoros érzékenység süt át a csendes szobába tévedt méhek zümmögését, a virágszirmok, a por, a kert, a napsütés illatát megörökítő lírai sorokon. A versek szinte a költő bőrére feszülve adják át az olvasónak egy rendkívüli érzékenységgel megáldott fiatal nő körül zajló, általa felfogható világ képét.
A fenti versben azonban nincs nyoma ezeknek a tapasztalásoknak. Szikár, szűkszavú, még az eredeti nyelven is botladozó kérés ez. Egy autista beszél a nem autistákhoz. Félszeg kérés, talán magyarázat és mentegetőzés is, ami nehezen dekódolható a többi vers nélkül. Mégis ezt választottam mára, mert itt Dickinson kifelé beszél, átlép a negyedik falon és megszólítja a körülötte élő embereket, akik bár ugyanabban a világban és természetben élnek, mint ő, egyértelműen mást tudnak róla és értenek meg belőle. Mikor a „másik”-hoz beszél, annak a saját nyelvén, a többi vershez képest egy sokkal sebezhetőbb, igyekvőbb költő villan fel, akinek le kell fordítania a gondolatait és szinte nehezére esik a máskor zabolátlan és festői angol nyelven kommunikálnia.
Ha jó szokásunk szerint elengedjük a „mit gondolt a költő” jellegű verselemzést és hagyjuk, hogy a szavak nemcsak képként, de illatként, tapintásként, rezzenésnyi zajként jelenjenek meg a tudatunkban, Emily Dickinson versei belépést engednek egy szenzorosan hiperérzékeny világba. De mai rövid gondolatsorom nem Dickinson érzékletes lírájáról fog szólni – mindenki olvassa el maga, nem fog csalódni – hanem arról, hogy hagyjuk-e az autizmust beszélni, mikor esetenként egyértelműen képes rá, hogy kifejezze magát neurotipikus szemmel és gondolkodással is dekódolható formában. Miközben Julie Brown irodalmár Emily Dickinson mellett olyan híres alkotókról mutatta ki egyértelműen az autizmus spektrum különböző megjelenési formáit, mint Hans Christian Andersen, Henry David Thoreau, Herman Melville, Lewis Carroll, és William Butler Yeats, érdemes elgondolkozni rajta, hogy mik azok az ismérvek, ami alapján egy nem autista ember számára láthatóvá válik az autizmus.*** Elég ritka, hogy autista tapasztalások Emily Dickinson költészetéhez hasonlóan megélhetők, inkább az autisták világra adott válaszaiból vannak kikövetkeztetve, mint Austin kedves szavai kishúgáról.
Ez azonban nem könnyű, hiszen amennyire az autistáknak szemmel láthatóan nehéz megérteni a neurotipikus, azaz nem autista világot (és a világ számára ez a hiányosság határozza meg a többségük lényegét), pontosan ugyanannyira nehéz egy neurotipikus embernek megérteni és leírni az autisták világát – azzal a nem csekély könnyítéssel, hogy a világ úgy van megcsinálva, hogy alapesetben semmi szüksége rá. De ha elvárjuk az autistáktól, hogy „magasan funkcionáljanak” azaz viselkedjenek neurotipikusan, akkor a kölcsönösség elve alapján meg lehet esetleg próbálni néha egy kicsit fordítva. És ez nem is ritka, főleg testvérek, szülők és különleges barátok azok, akik meglátják a törékeny esendőséget, félelmet és zavarodottságot a nemritkán pokróc vagy érthetetlen-félreérthető autista megnyilvánulások mögött. Nagy megkönnyebbülés például a neurotipikus Austin szavait olvasni, hogy Emily közvetlenül úgy látta a dolgokat, ahogy voltak, mert nem ítélet, hanem elismerés és elfogadás csendül ki a hangjából. De bármennyire is megértő a leírás, mikor Emily autizmusa testvére szavain keresztül jelenik meg, sok minden láthatatlan marad.Például Austin elnézően ítéli meg testvérét, de Emily egyik legfontosabb jellemvonásának ebben a rokonszenves leírásában nem érzékelhető, hogy ez Emilynek és környezetének valószínűleg nem kevés nehézséget okozott.
Az, hogy közvetlenül úgy látják a dolgokat, ahogy vannak és gyűlölik az átverést, leginkább a „társas érintkezés”-nek nevezett óriási és átláthatatlan társasjátékban hátrány, ahol az autisták számára valahogy nem készült használati utasítás és ezért gyakran váratlanul érik őket az újabb és újabb kikövetkeztethetetlen szabályok, amikről nyilvánvalóan mindenki más már régen tud. Ez a gyűlölet (hate), egy tökéletlen kifejezés arra, amit egy autista érez, amikor virágnyelven beszélő, többszörösen kódolt, kliséktől és szóképektől, udvariassági fordulatoktól és ki nem mondott elvárásoktól hemzsegő szövegtengeren kell átlavíroznia nap nap után. Inkább arról van szó, hogy nem tudja elviselni, szenved vagy dühöt érez tőle. Ami Austin számára különleges és szeretnivaló vonás húga különös személyiségében, Emily tapasztalásában és a világban való eligazodásában nem csak bájos különcség volt, hanem súlyos nehézség, ami gátolta abban, hogy önazonosan érvényesüljön egy világban, ahol az emberek többsége egyáltalán nem úgy látja a dolgokat, ahogy vannak, sőt helyenként lelkesen vetik bele magukat a kollektív tettetésbe, önámításba, üresnek tűnő frázisok és formulák összetett koreográfiájába. Ezek ugyanis mind részei az autisták számára nehezen érthető játszmáknak, amiket szemmel láthatóan valami ősi közös megegyezés és bonyolult szabályok alapján játszanak a neurotipikus résztvevők. Nem szörnyű átverésekről és képmutatásról van itt szó, hanem az értelmezés különbözőségeiről. Még egyszer megismételném: a meg nem értés és türelmetlenség kölcsönös. Nemcsak az autista nem érti, amit a neurotipikus mond és mondani akar, hanem ez fordítva is igaz.
Ezzel visszakanyarodnék az autisták neurotipikus ábrázolására: még a fontos és jól megírt szépirodalom, pl. Mark Haddon A kutya különös esete az éjszakában c. regénye is az autizmus által okozott sérüléseket és szenvedést domborítja ki a – természetesen matematikai zseni – kamasz történetében és Háy János A Gézagyerek című érzékeny és értő darabja is a „hibás” fiatal felnőtt körül élőknek tart görbe tükröt. A (soha ki nem mondott autizmussal élő) Mária karaktere Enyedi Ildikó különleges filmjében a Testről és lélekről nem megy sokkal tovább a kártyaszámolásnál és robotszerű érzelmetlenségnél. Graeme Simsion romantikus Rosie sorozata kedvesen forgatja az ismert kliséket a szerethető, és nem autistáknak is felismerhető és emészthető Asperger szindrómás főhős történetében. A tévévilágban szeretnivalóan bukdácsoló autisták az Esőembertől Sheldon Cooperig és az Atipikus c. Netflix-sorozat Sam Gardneréig pedig valójában mind az őket elviselő neurotipikusokról szólnak. Hasonlítanak is egymásra, hiszen a legtöbb mai könyvből és tévéből ismert autistát neurotipikusok kreálták a számukra értelmezhető reakciókból összegyúrva. Ettől kicsit féloldalas a dolog, még akkor is, ha jó szándékkal van kikövezve. Például a sértés-sértődés fontos motívum a neurotipikusok által kialakított és értelmezhető autista képben: általában az autista viselkedik sértően vagy sértődik meg, de például ritkán láttatják az autisták által megélt meltdownok végletességét, ugyanis az nem olyan vicces és nehezen dekódolható nem autista szemmel. Figuráikban nagyon gyakran nevetségesség és sajnálkozás különböző arányú keverékeit látjuk. Saját élmény még azon a szinten sincs, hogy autista színészt kasztingoljanak a rendezők, pedig van olyan, például Kayla Cromer, aki legutóbb az Everything’s Gonna Be Okay sorozatban játszott autista szereplőt. De a mozi és tévé kifordított világában általában nem az autista csinál úgy mintha neurotipikus lenne, hanem a neurotipikusok játsszák el az autisták szerepeit, hogy értelmezhető legyen a történet a nézők számára. Az autisták eszközök maradnak, autizmusuk a történet előmozdítója, de nagyon ritkán tárgya.
Szerencsére lassan fordul a világ: világszerte egyre több valódi autista szólal meg, nemcsak retrospektíve átértékelt irodalomban, mint Emily Dickinson versei, hanem kortársaink között is. A lista itt nem is lehet teljes, pl. Temple Grandin méltán híres életműve vagy a japán Naoki Higashida könyve és az abból készült film, a Hát ezért ugrálok (The Reason I Jump: One Boy’s Voice from the Silence of Autism) és a közösségi médiában is aktív Carly Fleischmann, aki édesapjával együtt a Carly hangja c. könyv szerzője. És ne feledjük, nagyon sok autistáról mondják, hogy ellenállhatatlanul szellemesek, kifinomult érzékük van az abszurdhoz és a deadpan humorhoz, és ahhoz képest, hogy milyen gyakran elhangzik, hogy az autisták nem ismerik fel a szarkazmust és az iróniát, jobban megy nekik a gyilkos önirónia, mint gondolnánk. Nevetés közben tanul a társadalom: míg régebben Michael Palin és Dan Aykroyd egyszerűen viccesek voltak, ma az autista komikusok és színészek őszintén beszélnek autizmusukról is. Az ausztrál Hannah Gadsby, az HBO „On Tour With Asperger’s Are Us” műsorában szereplő fiatal stand-up komikusok, mind megannyi portál az autisták ezerszínű világába a többségi társadalmon belül.
Érdemes tehát odafigyelni, honnan ered és mi célt szolgál egy autizmus ábrázolás, főleg, ahogy sokasodnak a szövegek, filmek és képzőművészeti alkotások. A nem autista társadalom által megfigyelt autizmustól eljutunk az autista szerzők saját megnyílásához, bemutatkozásához mint autisták, autizmussal élők. A következő lépcső talán az, mikor ez a két világ találkozik és már nem csak az autizmusról fognak beszélni egymással és ahogy egyes autisták „magasan funkcionálnak” a nem autisták közt, úgy ez fordítva is megtörténhet. És mivel ez a folyamat már elkezdődött a világban, van mit nézni és olvasni, ami nem csak az autistáknak fontos és azoknak, akik napi szinten élnek és dolgoznak autistákkal, mert szülők, tanárok, óvónők, gyógypedagógusok, szerető barátok. Egyre több olyan emberhez jut el az autizmusról szóló hiteles információ, akik nem érintettek, de érdekli őket a világ sokszínűsége és nem csak borzongani vagy sajnálkozni kívánnak a számukra fogyatékosnak látszó embereken. Az olvasmányok és filmek segítenek abban, hogy lassan átírjuk az autizmus patologikusságát: az autisták nyilván nem betegségbe, csöndbe, meg nem értettségbe szorult szerencsétlenek, vagy vicces-idegesítő marslakók, akiket valahogy meg kell javítani, hogy „magasan funkcionáljanak”. Míg a klisék szórakoztatóak lehetnek (sőt az autisták is hatalmasakat röhögnek Sheldon Cooperen) és akár tanulhatunk is belőlük, tudnunk kell, hogy aki találkozott EGY autizmussal élő emberrel, netán maga is érintett, az nem találkozott az összessel. Az egyik a szemedbe nézve eldiskurál az érzéseiről és meghallgatja a bánatod, a másik, ha megölik, sem tud két számot fejben összeszorozni, a harmadik megőrül a kiszámíthatóságtól, a negyedik ugyan nem beszél, de több nyelven ért, és így tovább. Ahány ember annyiféle, és ha nem is mindig élőszóban, az autisták igenis kiválóan el tudják mesélni, hogy milyen számukra az élet – színes, szagos, nehéz és könnyű, tragikus és vicces, mint mindenkié. Reméljük, egyszer lesz erre magyarul is igény és lehetőség.****
* This is my letter to the World: This is my letter to the World / That never wrote to Me — / The simple News that Nature told — / With tender Majesty // Her Message is committed / To Hands I cannot see — / For love of Her — Sweet — countrymen — / Judge tenderly — of Me.
** The Heath Anthology of American Literature, szerk. Paul Lauter: https://college.cengage.com/english/lauter/heath/5e/resources/author_pages/early_nineteenth/dickinson_em.html
*** Julie Brown, Writers on the Spectrum: How Autism and Asperger Syndrome Have Influenced Literary Writing, Jessica Kingsley, 2010.
**** Az Autizmussal önmagamba zárva, Seth F. Henriett, azaz Fajcsák Henrietta önéletrajza ritka kivétel. Ha valaki tud több ilyenről, főleg ha vicces, legyen szíves ne tartsa magában!
