Ma már számos terápiás megközelítés létezik az autista gyerekek fejlesztéséhez. Sokszor az eljárást leírók egész pontosan meghatározzák a célokat, eszközöket, hogy nagyjából mennyi idő alatt lehet/kell eljutni oda, annak mik az állomásai. Ez szolgálhat egyfajta sorvezetőként, segítségként azoknak, akik nem tudják hogyan, merre induljanak. De vajon ezek a megközelítések segítenek vagy hátráltatnak minket? Tudjuk-e őket egy közös eszköztárként kezelni, ahonnan azt az eszközt vesszük ki, amire az adott kisgyereknek szüksége van, vagy igyekszünk mereven ragaszkodni egy úthoz, amit igaznak vélünk?
Mint minden hitrendszerben, az autizmus terápiáknak és megközelítéseknek is vannak vezetői, követői, hívei és hittérítői. Úgy, ahogy ez bármi mással is megtörténik, ami egyszer valakinek pozitív tapasztalatot hozott, azt szeretné átadni másnak, másoknak. Van, aki szerint csak így, más szerint meg csak úgy lehet. Jobb esetben szeretné, ha mindenki megtapasztalná azt a csodát/pozitív hatást/változást/eredményt stb. ki, hogy hívja azt. A rosszabb esetről most inkább nem is beszélnék. De vajon kinek van igaza? Igaza van-e egyáltalán bárkinek is?
A világ változásához és a fejlődéshez tartozik az is, hogy a korábban megalkotott elméleteket megcáfolják, hatékonyságukat vagy humánusságukat kérdőre vonják. Szerencsére sok (ön)érdekvédő szervezet emeli fel a hangját különböző szempontok mellett és ellen. Ez elkerülhetetlen és szükséges ahhoz, hogy az autizmushoz és az autista gyerekek és felnőttek támogatásához a leghatékonyabb és legjobb utat találjuk meg. Fontos figyelni rájuk, hisz róluk van szó.
Azt gondolom nemcsak szülőként nehéz kiigazodni a helyes utak, megoldások és megközelítések között. A szakemberek gyakran éppúgy el vannak veszve a rengetegben és a korábban tanultakhoz, olvasottakhoz próbálják igazítani a gyerekeket és a problémákat. Lehet, hogy sorvezetőként szolgál egy-egy megközelítés, no de mégis melyiket válasszuk? Mitől függ, hogy melyiket válasszuk? Egyáltalán, kell-e választani?
Emlékszem, amikor legelőször megtapasztaltam, hogy egy hozzám járó kisfiúval semmilyen korábban alkalmazott autizmus-specifikus módszerem és eszközöm nem jön be. Ott álltam egy elsős, beszélő tündéri kisfiúval és nem működött semmi, amit korábban tanultam vagy tapasztaltam az autizmus-specifikus eszköztár működéséről. Sőt, egy-egy alapvetőnek gondolt dolog kifejezetten tönkre tudta tenni a korábban oly aprólékosan felépített bizalmat kettőnk között. Eljött hát a pillanat, hogy sutba dobjam minden korábbi tudásom és tapasztalatom és csak rá figyeljek és a megérzéseimre hagyatkozzam. Volt, hogy bűntudatot éreztem, mert nem „tanultunk” annyit és úgy, ahogyan azt elgondoltam. Olykor kétségeim támadtak, hogy van-e értelme a foglalkozásoknak, mert nem aszerint a rendszer szerint tanultunk, ahogy azt korábban megkövetelték tőlem. Nem ültünk egy percet sem az asztalnál, helyette egy varázslatos képzelt világba kerültünk, amin keresztül tanultuk és gyakoroltuk az együttműködést, a szerepcserét és ami a legfontosabb: azt, hogy rám bízhatja magát, mert ha átveszem az irányítást egy kis időre, akkor sem történik vele semmi rossz. És én is megtapasztaltam, hogy ha a foglalkozás alatt ő veszi át az irányítást, abból sem lesz semmi rossz. Persze többet kell gondolkodnom és a kreativitásomat is megdolgoztatja, de a végeredmény egy együttműködéssel teli óra.
Számtalanszor éreztem magam csalódottnak, ügyetlennek és tehetetlennek, mert a mindenki által közvetített megoldások egyáltalán nem működtek. Mert vannak olyan (autista) gyerekek, akik egyáltalán nem úgy működnek, mint a többi (autista) gyerek. Ennél fogva azok a megközelítések sem működnek velük, amik oly sok más gyereknél sikeresek.
Az autizmust magyarázó elméletekkel már talán minden szülő és szakember találkozott. Egy korábban megosztott cikk részletesen ír ennek kérdéseiről is. Ezeket az elméleteket arra használják a szakemberek, hogy leírják az autizmusra jellemző viselkedés okait. De vajon, ha az öltözködést veszem példának, honnan tudjuk, hogy miért nem öltözik fel az a gyermek, amikor szólnak neki, hogy indulunk az udvarra? Azt már sokszor, sok helyen leírták, hogy egy problémának számos oka lehet, ennek fényében változik a megoldás is. Olykor több dologgal kell/érdemes próbálkoznunk, hogy sikeresen túllendüljünk a nehézségen.
Ha az a tippünk, hogy a végrehajtó működések zavara miatt nehéz az öltözés folyamatát fejben tartani, akkor készítünk egy folyamatábrát az öltözés lépéseihez. Ha azt gondoljuk, hogy nem értette a kérésünket és az elvárást, készíthetünk rajzos/fényképes/írásos segítséget, ami azt mutatja, mit kell tennie. Ha azt feltételezzük, hogy a motivációval van a baj, felajánlhatunk jutalmat. Természetesen ezen túl is számos megoldás létezhet.
De mi a helyzet olyankor, ha a gyermekben egy olyan fokú szorongás lépett fel, mikor kimondtuk a felé irányuló elvárásunkat (Öltözz fel!), ami meggátolta a további cselekvést? Ha tudjuk, hogy tegnap gond nélkül felöltözött? Ha tudjuk, hogy nagyon is van motivációja, hogy kimenjen az udvarra, hisz ott a kedvenc trambulinja? Ha jó a beszédértése és pontosan hallotta, mit kértünk tőle? Vajon felmerül-e bennünk, hogy ő most megrettent a rá irányuló elvárástól (vagy igazából elvárásokból, mert ezek egymás után jönnek, számunkra sokszor észrevétlenül)? Persze attól, hogy felismerjük a szorongást és a gátlást még nem feltétlenül jön a megoldás. Mert mi lehet a megoldás abban az esetben, ha egy gyerek magától nem tud túllendülni egy szorongató érzésen és nem tudja megoldani a helyzetet egymaga?
A válasz nem a jól megszokott megoldásokban rejlik, hanem a kreativitásban, ötletességben, játékban és sok-sok figyelemben.
Utasítás helyett (Öltözz fel!) segíthet a lehetőség és javaslat nyújtása. „Segítenél nekem abban, hogy felveszed a cipődet?” „Ha van egy perced, idejönnél felvenni a cipődet?” „Bárcsak valaki megtenné, hogy felveszi a cipőjét” „Szívesen segítek a cipő felvételben. Itt csináljuk vagy inkább a konyhában?”
A hangos gondolkodás, a helyzetek kommentálása is segíthet, mert információt és mintát ad a gyerekeknek a problémás helyzetekről és azok megoldási lehetőségeiről.
A közös döntések, kompromisszumok, alkukötés is beleférhet a mindennapi helyzetbe. Nem lesz ettől engedetlen, szabályszegő, nem „tanul rá”. Egész egyszerűen csak azt érzi tőle a gyerek, hogy van befolyása a saját életére és ez önmagában segít neki abban, hogy együtt tudjon velünk működni. Ebben az esetben olyan megoldás születik, mellyel mindkét fél elégedett, de mind a ketten engedtek is kicsit.
Választási lehetőség felkínálása szintén megoldás lehet. A lehetőség biztosításával a gyermek dönthet és irányíthat a felnőttek által lefektetett keretek között. Így a gyermek magabiztossága és biztonságérzete növelhető, ezáltal segítve az együttműködését.
Nincsenek pontos válaszok, általános megoldások és egy és igaz út sem létezik. A(z autista) gyerekek különbözőek, ezért nem mondhatjuk, hogy mindegyiknek ugyanaz a jó és ugyanarra van szüksége. Fontos, hogy megismerjük őket és közösen induljunk el az úton, ami ránk vár.
