11 éves vagyok, azt mondják, lány. A hivatalos papíromon az szerepel: súlyos-halmozottan sérült. Valamikor régen a tesómmal kettesben összebújva éltem egy jó kis kuckóban. Aztán történt valami furcsa, és ki kellett onnan jönni. A felnőttektől azt is hallom, hogy kisebb voltam akkor, mint egy félkilós kenyér. Én nem tudom, mi az, mert a születésemkor nem kaptam levegőt, emiatt ledugtak egy csövet a torkomon, és hát megsérült ott ez-az, így nem ehetem az ételeiteket: egy fecskendővel etetnek gyomorszondán át. És a ti nyelveteket sem tudom megtanulni. Az anyukám néha viccelődve mondja is, hogy én vagyok a hülyehangadási miniszter. Sok mindenre fittyet hányok, ami a ti világotokban, nektek fontos – de nekem logikusan külön országom van, és nem csak egy miniszteri posztom van benne, hanem én is irányítom. A tabletemen videót nézni és közlekedni nagyon szeretek. Van egy kommunikációs táblának nevezett lapozható könyvem, amiben egy csomó kép van azokról a helyekről, ahová különösen szeretek menni – a gyógypedagógusom szerint, mert persze van még egy csomó más hely is, csak nem nagyon jutunk dűlőre a közös nyelv terén, így nehéz neki elmagyaráznom. Ma nagyon várom, hogy már jöjjön. Előre kitaláltam, mit szeretnék, remélem, sikerül megmutatni neki. Utoljára végigveszem: a mappa a fiókban – oda kell majd húznom a kezénél fogva, hogy vegye ki, együtt lapozzuk. Ha a rollerhez ér, meg kell állítanom. Ha megkérdezi (mindig meg szokta), mivel menjünk, azt a nagy kék buszt kell választanom. Hogy hová menjünk? Na, látod, arról pont nincs kép…

Ülünk a buszon. Nézelődik, vigyorog, és közben szorongatja a kezem. Ma sok időnk van együtt, nyakunkba vettük hát a várost. Ma – előre elhatároztam – rábízom magam. Mehetünk oda, ahová ő szeretne. És úgy tűnik, pontosan tudja, mi az úti cél. A busz végállomásán – a Széll Kálmán téren – leszállunk. Határozottan a lift felé húz. Leliftezek hát vele, és irány a villamos. Megállunk mellette, várakozunk. A döntés megszületett: villamossal fogunk menni. Szélesen mosolyogva lép fel rá. Csak menetiránnyal háttal lévő ülést találok neki, amire segítek felülni. Aztán mellé kucorodom. Útközben végig nézelődik hátrafelé, majd az egyik megállóban határozottan rákulcsolja a kezem a rollerre. Nincsenek prekoncepcióim. (Szoktak – sajnos, időnként igen, bárhogy is igyekszem ellene tenni -, mára kizártam őket.) Az egyik megállónál a kezemet újra a rollerre igazítja, határozottan feláll, és eltökélten, de komótosan leszállunk. Átnavigál a zebrán, majd a második keresztutcán jobbra. Az utca végén már látszik a rakpart, a Duna. (A prekoncepcióm – hm, ami nem volt, ugye … – a múltkori játszótér lett volna. Aztán hátulról előgurul egy gondolat: legutóbb nem engedtem ki a játszótér hátsó kapuján, amikor a Dunát bámulta. Azt mondtam, majd legközelebb megnézzük a hajókat. Megjegyezte volna, igazán?)

A rakparton feláll elém a rollerre, és hasítunk. Nagyon szélesen mosolyog, azt hiszem, elégedett és boldog. Talán büszke is magára, hogy elhozott ide. Rollerezés közben nézzük a hajókat, a vizet. Én élvezem a víz illatát, a szelet, a sirályokat. Azt képzelem, ő is.

A szembejövők nagyon megnéznek minket. Látnak egy nőt meg egy gyereket, közösen egy rolleren. A gyerek nyakában két textilpelenka, a szája tátva, időnként kicsordul a nyála és időnként morgó hangokat ad. Ki tudja, mi számára a világ? Egyesek sajnálnak minket – látom az arcukon. Szegény anyuka, nohát. Mások mosolyognak, de csak picit (Szabad vajon?) – mókásak lehetünk, ahogy a hajunk lobog a szélben.

Az emberek egyik pillanatban ilyenek, a másikban meg olyanok. Szeretném, ha soha nem csak abból ítélnél, amit látsz. Én nem vagyok anyuka. Illetve az vagyok, csak nem az ő anyukája. Gyógypedagógus vagyok, és éppen óránk van. És most boldog. Ebben a pillanatban a csordogáló nyáláról is elfeledkezett, minden bizonnyal. (És azt hiszem, az egyébként őt is zavarja, de így alakult születés után, hogy ez maradt. És ő igyekszik kihozni a helyzetéből a legjobbat.) És kell a roller, mert feloldja a lassú mozgást és az egyensúlyi problémákat. Akadálymentesít, ugye.

Én vagyok a keze meghosszabbítása, a lába helyettese, a ringlispíl, a létra, a daru. Ezek nagyon megtisztelő szerepek – de a kérdés az, hogy az agya meghosszabbítása tudok-e lenni. Van ilyen egyáltalán?

És ez az a pillanat, amikor azt érzem, hogy igen. Most pont az vagyok, aminek lennem kell. És előre boldogság. Előre élet.

Egyedi-Gazsi Bea vagyok, papírforma szerint lassan 20 éve gyógypedagógus. A “munkában” azt az állapotot szeretem, amikor a rám bízott (?) , verbális nyelvet nem használó gyerekekkel sikerül egy közös nyelvet feltalálnunk egymásnak, és az ebben a folyamatban való önátadás során keletkező bizalom révén be-beleshetek egy belső szubsztanciára, a Lényegre – és megláthatom, milyen egyformák vagyunk és mennyire összeérünk. És ez a felismerés egy örökre összekapcsoló erő, független intelligenciahányadostól, elálló fülektől, kacska lábaktól – és úgy általában mindenféle bedobozolástól.